Mozgás – egyensúly – önismeret

„Az élet olyan, mint a biciklizés. Ha meg akarod tartani az egyensúlyt, mozgásban kell maradnod.” – Einstein

Ezt az idézetet találtam néhány napja az egyik kabátom zsebében. Rég nem hordott ruhadarab, úgyhogy már vagy két éve őrizheti ezt a kis papírt. Nem teljesen értettem, miért most kellett megtalálnom: elég nehéz évem az idei, de a mozgás, a változás hiánya abszolút nem jellemző rá. Véletlenek pedig nincsenek – néhány nap múlva rájöttem, hogy akikkel épp beszélek, akár munkámból adódóan, akár barátként, azok közül kerültek sokan valamilyen stagnáló állapotba.

Beragadni lehet tőlünk nagyjából független ok miatt, és úgy is, hogy mi magunk okozzuk a mozdulatlanságot. Az első helyzetben a bizonytalanság és a tehetetlenség lehet nehéz: várni egy eredményre, vagy arra, hogy valaki más tegyen, vagy épp ne tegyen valamit, és közben nincs befolyásunk a történésekre. Ilyen helyzetekben számomra a várakozás a legnehezebb: bekapcsol bennem a „harcolj vagy menekülj” ösztön, csakhogy az adott pillanatban még nem tudom, melyik lesz a célravezető megoldás. Másoknak a tehetetlenség lehet a legrosszabb, esetleg a bizonytalanság. Kibillenünk az egyensúlyunkból, és ez teljesen természetes.

A jó hír, hogy az ilyen külső okok előbb vagy utóbb megszűnnek. Megszületik a döntés, megérkezik a várt személy, vagy ha nagyon hosszú idő telik el, esetleg feladjuk azt a célt, ami valaki más miatt elérhetetlen. A belőlünk fakadó okok viszont nem tűnnek el csak úgy maguktól. Lehet a megtorpanás az életünk bármelyik területén, a munkánkban vagy a magánéletünkben – az ilyen helyzetek közös jellemzője, hogy valamilyen örömtelen állapotot tartanak fenn. Ebben pedig az a csapda, hogy az itt elvesztett energia nem töltődik vissza, ennek ellenére magát a helyzetet nem érezzük teljesen elviselhetetlennek. Míg egy nagyon-nagyon rossz szituáción előbb-utóbb próbálunk változtatni, addig a beragadt helyzetben megmaradunk. Tartunk tőle, hogy a változás akár ronthat is az életünkön, miközben ez így, ahogyan van, nem is annyira szörnyű. Így aztán mozdulatlanul maradtunk egy lélekölő munkahelyen, ahol minden hétköznap eltöltjük az időnk harmadát-felét, és azt kívánjuk, bárcsak valami mást csinálhatnánk. Vagy telnek a hónapok, akár évek egy kapcsolatban, amiből már kikopott a valódi figyelem és gyengédség, de próbáljuk megmagyarázni magunknak, hogy végül is, mások sem boldogabbak, mint mi.

Akikkel az elmúlt hét alatt beszélgettem a tanácsadáson vagy az OH-csoporton, különféle módokon ragadtak különböző helyzetekben. De egy közös jellemzőjük volt: mind azt mondták, hogy „nem tudom, mit csináljak”. Egy ilyen helyzetben az érzések és a gondolatok összekuszálódnak, és legtöbbünk olyasmit él át, hogy „nem kellene azt éreznem, amit érzek, hiszen nem rossz ez”. Ha pedig nem akarjuk érezni, amit érzünk, akkor a testünket fogjuk érezni, ahogy ezt Feldmár András https://hu.wikipedia.org/wiki/Feldm%C3%A1r_Andr%C3%A1s bölcsen megfogalmazta. Én magam is megbetegedtem, amikor nem akartam elfogadni, hogy a kívülről meglehetősen jónak látszó, belülről rémes munkahelyemen rosszul érzem magam. Szerencsére gyógyítható betegségről volt szó; de rosszabb is lehetett volna.

A betegségnek egyetlen jó hozadéka lehet: felkavarja a mozdulatlanságot, és ha újra mozgásba lendít, akkor, paradox módon, az egyensúly újbóli megtalálását segíti. Velem ez történt: a főnökeim úgy döntöttek, megszabadulnak a beteg munkavállalótól, azaz tőlem. A kezdeti ijedtség, majd a munkakeresés nehéz hónapjai után felkértek trénernek egy projekthez. Munka szempontjából életem talán legjobb két évét hozta ez a feladat, és az újból mozgásban levés az életem már területein is segített fejlődni.

Természetesen nem arra biztatlak, hogy gondolkodás nélkül ugorj ki a kényelmetlen helyzetekből, vagy ne vállalj felelősséget. De ha már az egyensúly elvesztésével jár egy bénító helyzet, akkor érdemes mozdulni. Akikre ez az Einstein-idézet felhívta a figyelmemet, azoknak bizony lépniük kellene. Persze meg lehet várni, amíg azt érezzük, hogy ennél rosszabb már nem is lehetne. De valóban meg kell várni?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük