Száz szónak is…

Nehéz magamról, a saját drámás élményeimről írni. Nem azért, mert annyira titkosak vagy nehezek ezek az élmények, bár akad köztük, amit az adott pillanatban nehéz volt feldolgozni. De most pont az ellenkezője miatt torpanok meg: amiről írni tudnék, azok a már helyükre rendezett, végigküzdött történeteim, és félek, úgy tűnne, hogy dicsekszem, milyen ügyesen megoldottam ezeket a problémákat. Utólag minden olyan, mint amikor megmászol egy nagy hegyet: lehet, hogy nem is volt kedved nekiindulni, lehet, hogy menet közben iszonyúan elfáradtál, és megcsúsztál a köveken, és eleged volt az egészből, de végül kitartottál, elérted a hegytetőt, visszajöttél, és most már a fáradtság is jól esik, mert elégedett vagy, és örülsz, hogy megbirkóztál a kihívással.

Pedig épp úton lenni nagyon intenzív. Ahogy most elgondolkoztam, eszembe jutott az egyik első találkozásom a pszichodrámával. Nem is pszichodráma volt a maga teljességében, csupán pszichodrámás gyakorlatok sora, amilyeneket ráhangolódáshoz, bemelegítéshez használunk. Az újságíró akadémia második évfolyamán Popper Péter tartott önismereti tréninget nekünk. (Számomra hihetetlen, hogy ma már van, aki nem ismeri a nevét, a munkáit. Igaz, kilenc évvel ezelőtt halt meg, no de Freud meg nyolcvan éve, attól még elég sokan tudják, ki volt. Az ismerkedést el lehet kezdeni példul itt: https://cultura.hu/psziche/popper-peter-tanitasai/) A szememben Popper már akkor olyan magas piedesztálon volt, amekkorát csak el lehet képzelni. Olvastam a könyveit, jóval azelőtt, hogy tanítani kezdett volna, a mai napig kedvelem provokatívan őszinte stílusát, és van néhány fontos mondata, amiket olykor idézni szoktam. Szóval a Mester vezette ezeket az úgynevezett encounter gyakorlatokat; az „encounter” szó találkozást jelent, és én úgy éreztem, valóban találkozom magammal, a tudás, az élmények egészen mások, sokkal többet adnak, mint amikor könyvek vagy tesztek segítségével próbáltam az önismeretemet fejleszteni.

Az utolsó játékok egyike az volt, hogy kis cédulákon bárkinek bármilyen üzenetet, kérdést írhattunk, de volt egy száz szavas limit: ennél többet nem használhattunk fel. Már nem emlékszem, pontosan miket írtam, de kaptam a lehetőségen, kérdeztem valamit Poppertől is. Aztán kimerült a száz szónyi keretem, sajnálkozva mosolyogtam azokra, akik tőlem vártak választ. Picivel később nem győztem csodálkozni azon, hogy vannak, akik még mindig írnak. Hogy tudtak ennyire ügyesen gazdálkodni? A gyakorlat megbeszélésénél aztán többen elmondták: nem foglalkoztak a limittel. Írták, amit fontosnak gondoltak, arra törekedtek, hogy jól érezzék magukat. És Popper Péter bólintott: persze, a szabályokat felül lehet vizsgálni, a határokat ki lehet tolni.

Iszonyatosan dühös lettem, még most is érzem a méltatlankodó haragot, ami elöntött. Hiszen volt egy szabály a játék elején, amit én betartottam – és most én vagyok az ostoba, aki jogosan járt rosszabbul, mint a szabályszegők?! Erre jutottam, nem másra, és még Popper Péter is lejjebb csúszott kicsit a piedesztálról. Ott és akkor nem volt happy end a történet végén, sőt, az egyébként fantasztikus tanév rossz emlékeként őriztem jó ideig.

Annyira mélyen belém nevelték, hogy jónak kell lenni, és fontos mások elvárásainak megfelelni, hogy csak sokévnyi pszichodráma, sok munka és változás után értettem meg, mi történt akkor az újságíró akadémián. Ha túlléptem volna a száz szavas limitet, azzal nem ártok senkinek. Nem valaki mástól veszem el a százegyedik szót. Azzal, hogy betartottam a szabályt, ha rosszat nem is tettem, elmaradt néhány válasz, néhány kedves szó: a jó hiánya végső soron itt ad negatív egyenleget. Vagyis ennek a száz szónak az az egy a vége, hogy felelős felnőtt ember nem engedelmeskedik vakon. Tudja, hogy vannak áthághatatlan szabályok, amik arról gondoskodnak, hogy mindenki biztonságban, nyugodtan élhessen. Nem bírálja felül a „ne ölj” vagy a „ne lopj” parancsát. De észreveszi, ha egy szabály csupán valaki önérdekéből, ostobaságból, rosszindulatból született. Ha, mondjuk, szenvedő társaink megsegítését tiltja. Nem példálózom, ki-ki gondoljon bármelyik diktatúrára és válasszon; voltak szabályok mindegyikben, amiket muszáj volt megszegni, ha valaki emberségesen akart cselekedni.

A pszichodrámához ez is hozzátartozik: pont a legnagyobb akadályokat a legnehezebb átlépni. Nagyon korai gyermekkorban kaptuk őket, vagy nagyon fontos személytől, hozzánk nőttek, részünkké váltak. Az első találkozás valószínűleg nem hoz megoldást, inkább csak valamilyen kényelmetlen érzést, ahogyan ez velem is történt. Aztán, ha valaki nem áll meg félúton, ezekkel is meg tud birkózni. Szerencsére.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük