Koronavírus és lelki egészség 1.

A mostani koronavírusjárvány-helyzetben a legtöbbünknek, akik (jelenleg) nem vagyunk betegek, a legnehezebb talán a bizonytalanság. Hiszen a mi életünkben sosem volt ilyen jellegű és mértékű világjárvány, ismeretlen a karantén, a bezárkózás vagy a váratlan iskolaszünet. Nagyjából száz éve, 1914 és 1920 között rendszeresek voltak a rendkívüli iskolabezárások, és nemcsak a világháború, hanem az azt követő forradalmak, no meg a spanyolnáthának nevezett influenzajárvány miatt is. De akik ezt megtapasztalták, mostanra már biztosan nem élnek: ha valaki, aki ma él, betöltötte is a századik évét, legfeljebb csecsemő lehetett 1919-ben.

Ugyanakkor a lélektan jól ismeri a hasonló katasztrófahelyzetek működését. A különböző leírások három szakaszt különböztetnek meg: a megelőző, a kritikus és a posztkritikus (azaz a krízis utáni) szakaszt. A megelőző szakaszban kétféle magatartás a jellemző: az emberek egy része nem vesz tudomást a veszélyről, a másik részük pedig felfokozottan éli meg a félelmet. Az elutasítók jellemzően azok közül kerülnek ki, akiket zavarnak a korlátozó intézkedések, míg a túlzott aggodalomhoz gyakran társul egyfajta kollektív bűntudat.

Azaz amit az elmúlt egy-két hétben tapasztaltunk, teljesen normális. Én magam nagyon nehezen éltem meg mindkét véglet felbukkanását a környezetemben; de a sok korábbi rendkívüli helyzet tapasztalata bizonyítja, hogy ez, úgymond „így szokott lenni”. Ennek tudatában kicsit kevésbé irritálnak a közösségi médiában felbukkanó, kollektív bűntudatot keltő írások is, amikkel biztosan ti is találkoztatok: az „azért van ez” kezdetű, globalizációt, felgyorsult világot, környezetszennyezést, egymásra nem figyelést, vagy bármi egyebet hibáztató szövegek. Természetesen ezek némelyike valós problémákra hívja fel a figyelmet; de egészen biztos, hogy ezeket nem egy járványhelyzet idején fogjuk megoldani.

A koronavírus-helyzet a napokban nálunk is átlép a lélektani második szakaszba, amit a szakirodalom kritikus szakasznak nevez. Ennek további három al-fázisa ismert. Az első az úgynevezett sokkfázis, amikor valaki vagy megőrzi a hidegvérét, vagy aggódva és zavartan szemléli a helyzetet, vagy tehetetlenséget és döbbenetet él át. Szóval, ha valaki ezek bármelyikét érzi, az ismét csak a „normális” reakció. A pszichodrámából és a playbackből tudjuk, hogy az élmények, érzések megosztása azzal is segít, hogy rájövünk, nem vagyunk egyedül egy adott problémával, nehezen viselhető érzéssel. Talán most az segíthet hasonló módon, ha a leírásban magadra ismersz, és látod, hogy ebben a sajátos helyzetben mindenki más is azt éli át, amit te.

A magam részéről én bármilyen helyzetben nehezen viselem a kontroll elvesztését, úgyhogy az elmúlt napokban különféle terjedési, megbetegedési és gyógyulási modelleket olvasgattam, ezzel próbáltam valamilyen tudásra és biztonságra szert tenni. Ez persze a koronavírus ismeretlensége miatt inkább csak illúzió, de egy kicsit hozzájárult a lelki egyensúlyom megőrzéséhez. Próbálj te is rájönni, mi az, ami a szorongásodat csökkenti. Nem adok tanácsokat, hogy meditálj vagy tornázz, mert lehet, hogy egyik sem használ, és csak még rosszabbul éreznéd magad attól, hogy nálad aztán semmi nem válik be. De semmiképp se várd el magadtól, hogy egy ilyen, eddig soha nem tapasztalt helyzetben összeszedett és hatékony legyél. A szomorúság, a tehetetlenség, a zavarodottság – ha ezek bármelyikét éled át – teljesen korrekt, a szakirodalomban leírt reakció. Ami pedig a fizikai szintet illeti, ha teheted, maradj otthon, a találkozások számának csökkentése bizonyítottan jó ellenszer a járványra. (Folyt. köv.)