Nem olyan, mint a fogorvos

Az önismereti csoportokról nem tehetek ki fotókat, hiszen az, hogy ki jön oda, és milyen kérdéssel foglalkozik, szigorúan bizalmas. De szerettem volna illusztrációt az oldalra, így a szabadon felhasználható képek között keresgéltem. És egészen egyszerűen ijesztő találatokat kaptam az „önismeret”, „terápia”, „lelki egészség” címkékre. Zokogó, depressziós páciensek. Egymást piszkáló, telebeszélő agyak. És két fej: a kliensén nagy kérdőjel, a tanácsadóén nagy felkiáltójel. Ha mostanra nem lennék túl pár száz órányi önismereten, ezek a képek komolyan elriasztottak volna.

Egy közeli rokonom jutott eszembe, aki majdnem annyira fél az önismereti trénertől, mint a fogorvostól. Azt mondja, neki eszébe nem jutna elmenni valakihez, vagy beülni egy csoportba azért, hogy elmondja, mennyire buta vagy szerencsétlen, és mások ennek alapján ítélkezzenek róla.

Ennek ugyan semmi köze a valósághoz, viszont a képek, amiket találtam, tényleg a hasonló sztereotip elképzeléseket tükrözik vissza. Hogy vannak buta, szerencsétlen emberek, akiknek támaszra van szükségük, és akiknek majd a bölcs tanácsadó megmondja, mit kezdjenek az életükkel. És, hogy az önismereti folyamat valamiképpen a kognitív, logikus ismeretekről szól; hogy meg lehet tanulni, hogyan legyünk sikeresek, hogyan legyünk „normálisak”.

Nem akarok általánosságokban fogalmazva nagy igazságokat megállapítani, úgyhogy inkább a saját élményeimről beszélek. A pszichodráma egyik azonnali jó eredménye volt számomra az a felismerés, hogy nemcsak én vagyok valamilyen vonatkozásban „szerencsétlen”, a többiek is hasonló problémákkal küzdenek. Ebben nem volt semmi káröröm, vagy versengés, hogy legyen bármi gondom, még mindig két ponttal jobb vagyok valaki másnál. Csupán a megkönnyebbülés, hogy ezek szerint senki sem tökéletes, hogy akit messziről talán irigyelnék, közelről ugyanolyan, mint én.

És nincsenek bejáratott, bombabiztos megoldások sem: ilyen szempontból talán jobb a fogorvos, ahonnan, ha elszenvedem, amit muszáj, garantáltan megjavított foggal távozom. Az önismeretben viszont csak a saját út működik – ami számomra megfelelő, sőt, a legjobb, az valaki más számára lehet rossz, akár az elviselhetetlenségig. Ezért is csupán mítosz a kívülről érkező, garantált recept. És ha épp úgy érzem, hogy jó lenne, ha valaki megmondaná, hogyan tovább, megnyugtatna és levenné a vállamról a döntés felelősségét, akkor rossz hír, hogy sajnos nem fog menni. Meghallgatni, jó kérdéseket feltenni, más szemszögből megvilágítani egy problémát: ezt tudja egy önismereti csoport, ezt tudja egy tanácsadó. Helyettünk dönteni és cselekedni – azt nem. De éppen emiatt ítélkezés sincs: senki sem jár az én cipőmben, csakis én magam.

Játsszunk: játsszunk vissza

A 8. Országos Playback-színházi Találkozót szervezem mostanában, így aztán nem csoda, ha gondolataim a playback körül forognak. Annyira szeretnék ide is írni róla, de ahogy kezdtem összeszedni a megfelelő mondatokat, szó szerint arra jutottam, amit néhány évvel ezelőtt, egy projekt kapcsán már leírtam. „Nem először írok a playback színházról, de attól félek, ami igazán varázslatos benne, azt sosem sikerült visszaadnom: szavakkal nem kelthető életre a közös történetek élménye, a ráismerés, önmagunk és egymás megértése.”

Természetesen a klasszikus színház sem alapvetően kognitív tapasztalás. Ott is az adja az élményt, szerencsés esetben a katarzist, hogy a színészek megjelenítik azokat az érzéseket, kapcsolódásokat, amelyek a szavak mögött húzódnak, és többnyire erősebbek a szavaknál. De azért egy dráma olvasva is átélhető, mindig érzékelhetően jelen van a szavakba foglalt, eszünkkel feldolgozható összetevője is. A playback-nél viszont ez utóbbi nagyon halvány. A színészek minden történetnél azt keresik, miért fontos annak, aki elmeséli, milyen érzésekre ismernek rá a saját életükből, mi az, ami (túl a konkrét helyszíneken és dátumokon) bármelyikünkkel megtörténhetett.

Playback-színészként mindig hihetetlenül jó volt, ha sikerült ráéreznem a szerepre, amire a történet mesélője kiválasztott. Ha láttam az arcán a ráismerést és a – néha szomorkás – mosolyt, hogy igen, ez az, ugyanazt éljük át, ő akkor, amikor a története játszódott, én meg itt és most, amikor felelevenítek valamit belőle. Legemlékezetesebb pillanataim mégis azok, amikor a mesélő szerepben egy-egy olyan képet kaptam a színészektől, ami ugyan azonos volt az enyémmel, mégis kicsit átrendezve, más megvilágításban tükrözte azt. És ráébresztett, hogy az adott helyzetben túlságosan rám tört a szorongás, vagy éppen, egy másik történetben, hogy valós és jogos a szomorúság, amit éreztem. Playback-előadáson kaptam az egyik nagy alapmondatomat is: néhány olyan kijelentést hívok így, amiket újra és újra felidézek és megfogadok. Így szól: „ha üldöz a tigris, állj meg, és nézz szembe vele”.

Hogy te mit kapnál a playbacktől, az csak akkor derül ki, ha kipróbálod. Debrecenben legközelebb július 5-7. között, az Országos Playback-színházi Találkozón (vagy még előtte, ha gyorsan jelentkezel színésznek, itt a honlapon). De abban biztos vagyok, hogy számodra is jó élmény lesz.

Könnyen, gyorsan

Rászántuk magunkat a honlap megújítására. Végre. Valószínűleg azért kellett idő, hogy belássuk a szükségességét, mert Kata is, én is annyira tudjuk, hogy a pszichodráma jó, hogy azt hisszük, ez mindenki más számára is első hallásra egyértelmű lesz. A szakember, akit felkértünk, ellátott jó tanácsokkal. Kellene egy blog is – mondta –, valami olyan, hogy önismeret könnyen, gyorsan…

Mosolyogtunk. Nagyon mosolyogtunk. Az „önismeret azonnal, erőfeszítések nélkül” nagyjából annyira reális, mint a fogyás azonnal, koplalás és tornagyakorlatok nélkül. Lehet persze ilyet hirdetni – néha még meg is vesszük, mert azzal a megnyugtató érzéssel tölt el, hogy végre tettünk valamit. De a csalódás törvényszerű; és ezt a lelkünk mélyén már a vásárlás pillanatában tudtuk.

Az élmény vagy a felismerés persze jöhet gyorsan, sőt, jönnie is kell, másképp feladnánk az egészet. Valamikor nagyon régen Popper Péter vezetett önismereti tréninget az újságíró akadémián, ott találkoztam életemben először ilyesmivel. Már a három hónapos szemeszter alatt rájöttem, hogy túlságosan tisztelem a szabályokat, hogy félek igazán nyitni mások felé, és hogy itt és most valami egészen más tapasztalatot szereztem, mint korábban a könyvekből. Nagyon vágytam a folytatásra, úgyhogy kerestem egy pszichodráma csoportot, és végigjártam az önismereti és a csoportvezetői képzés közel tíz éves folyamatát. Úgy nagyjából a végére sikerült is felszámolnom a szorongást, a szabályokhoz mindenáron való ragaszkodást, azt, hogy másoknak akarjak megfelelni.

Nem volt könnyű, és nem volt gyors. Voltak felszabadult és örömteli játékaim, és volt sírás is, és nehéz szembenézés. De megérte. A valódi változáshoz idő kell: születésünktől kamaszkorunkig íródnak belénk azok a minták, amik olykor tévútra visznek és akadályoznak. Hogyan is lehetne ezeket egy-két nap alatt átírni, átlépni? Könnyen, gyorsan, erőfeszítések nélkül természetesen nem. De jó szándékkal, türelemmel, elszántsággal – úgy menni fog.