Sokszor láttam rá példát (és a saját bőrömön is megtapasztaltam), hogy milyen, amikor valaki önismereti könyvekkel, gondolkodós-beszélgetős terápiákkal eljut valamilyen felismeréshez önmagával kapcsolatban. Először megörül: végre érti, hogy miért reagál így vagy amúgy bizonyos helyzetekben, vagy miért nem boldogul adott személyekkel. Az, hogy értelmet találunk valamilyen bennünket érintő, nem épp kedvező szituációban vagy jelenségben, igazoltan boldogító, rosszkedvet, akár depressziót is csökkentő tényező. De utána a legtöbb ember szeretne továbblépni: ha már érti, mi idéz elő valamit, ami nem jó neki, akkor változtatni akar. Utóbbi viszont gyakran nem megy. Egyszerűen azért, mert amin változtatni szeretne, az nem ok nélkül jelent meg az életében. Legyen szó hirtelen méregbe gurulásról, kényszeres cselekvésről, lámpalázról, vagy bármi egyébről, az a megjelenése pillanatában „jó ötletnek tűnt”, a lelke ezzel védekezett valamilyen nehéz helyzetben.

Ahhoz, hogy ezt a védőpajzsot valaki elengedje, a hozzá kapcsolódó érzéseivel is foglalkozni kell. Ezért jók azok a módszerek, amik ezt helyezik előtérbe: a komplexitása miatt a szemben legtökéletesebb pszichodráma, vagy a művészetterápiák. Az egyik legújabb, ami illeszkedik ebbe a sorba: az OH kártya. Elég szkeptikusan közelítettem hozzá, amolyan „nézzük-meg-úgyse-olyan-jó” attitűddel; de már a tanulás első órájában elvarázsolt.

Az OH kártya alapcsomagja 88 kép- és 88 szókártyából áll, ezek több ezer kombinációban használhatók. A szó és a kép együttese lehet harmonikus, egymás kiegészítő, de lehet furcsa vagy megdöbbentő is. Bármilyen variáció legyen, mindenképp felszínre hozza az érzéseinket, és kínál egy új nézőpontot ahhoz a témához, problémához, amivel foglalkozunk. A kártya neve az „oh”, „aha” szócskából adódik, ami mind a 27 nyelven, amiken a kártyát használják, az „aha-élmény”-re utal. És az aha-élmény tényleg jön: amikor a gyakorlatokat tanultam, a legtöbbször vagy azt éreztem, hogy „ó, tényleg, ez így van az életemben”, vagy, kicsit más módon átélve a felismerést, „most, hogy belegondolok, ez valóban így igaz”.

Azóta már többször használtam a kártyákat. (https://perspectiva.hu/eroforrasfejlesztes-asszociacios-kartyakkal/) Hihetetlenül izgalmas, hogy hányféleképpen tudunk értelmezni egy képet (nincs „jó” válasz, megoldás, mindenkinek a saját értelmezése számít), és akkor arról még nem is beszéltem, hogy hányféle jelentést tudunk adni egy szó és egy kép kombinációjának. Ami engem megriaszt, az valaki más számára épp valami megnyugtatót jelenít meg; vagy fordítva. Láttam azt is, hogy a kártyával el lehet érni, meg lehet mozdítani olyan témákat is valakiben, amit a szóbeli terápia érintetlenül hagyott. Nemrég olvastam egy idézetet Zerka Morenotól (https://en.wikipedia.org/wiki/Zerka_T._Moreno), a pszichodráma egyik nagy alakjától, valahogy úgy szólt, hogy a gyógyuláshoz vezető utat maga a kliens tudja megtalálni: neki vezetőként az a dolga, hogy elhárítsa az akadályokat az útkeresés során. A pszichodráma olyan módszer, ami valóban képes erre; és azt hiszem, most megtaláltam a második legjobbat – az OH kártya is ezt teszi.