Nem olyan, mint a fogorvos

Az önismereti csoportokról nem tehetek ki fotókat, hiszen az, hogy ki jön oda, és milyen kérdéssel foglalkozik, szigorúan bizalmas. De szerettem volna illusztrációt az oldalra, így a szabadon felhasználható képek között keresgéltem. És egészen egyszerűen ijesztő találatokat kaptam az „önismeret”, „terápia”, „lelki egészség” címkékre. Zokogó, depressziós páciensek. Egymást piszkáló, telebeszélő agyak. És két fej: a kliensén nagy kérdőjel, a tanácsadóén nagy felkiáltójel. Ha mostanra nem lennék túl pár száz órányi önismereten, ezek a képek komolyan elriasztottak volna.

Egy közeli rokonom jutott eszembe, aki majdnem annyira fél az önismereti trénertől, mint a fogorvostól. Azt mondja, neki eszébe nem jutna elmenni valakihez, vagy beülni egy csoportba azért, hogy elmondja, mennyire buta vagy szerencsétlen, és mások ennek alapján ítélkezzenek róla.

Ennek ugyan semmi köze a valósághoz, viszont a képek, amiket találtam, tényleg a hasonló sztereotip elképzeléseket tükrözik vissza. Hogy vannak buta, szerencsétlen emberek, akiknek támaszra van szükségük, és akiknek majd a bölcs tanácsadó megmondja, mit kezdjenek az életükkel. És, hogy az önismereti folyamat valamiképpen a kognitív, logikus ismeretekről szól; hogy meg lehet tanulni, hogyan legyünk sikeresek, hogyan legyünk „normálisak”.

Nem akarok általánosságokban fogalmazva nagy igazságokat megállapítani, úgyhogy inkább a saját élményeimről beszélek. A pszichodráma egyik azonnali jó eredménye volt számomra az a felismerés, hogy nemcsak én vagyok valamilyen vonatkozásban „szerencsétlen”, a többiek is hasonló problémákkal küzdenek. Ebben nem volt semmi káröröm, vagy versengés, hogy legyen bármi gondom, még mindig két ponttal jobb vagyok valaki másnál. Csupán a megkönnyebbülés, hogy ezek szerint senki sem tökéletes, hogy akit messziről talán irigyelnék, közelről ugyanolyan, mint én.

És nincsenek bejáratott, bombabiztos megoldások sem: ilyen szempontból talán jobb a fogorvos, ahonnan, ha elszenvedem, amit muszáj, garantáltan megjavított foggal távozom. Az önismeretben viszont csak a saját út működik – ami számomra megfelelő, sőt, a legjobb, az valaki más számára lehet rossz, akár az elviselhetetlenségig. Ezért is csupán mítosz a kívülről érkező, garantált recept. És ha épp úgy érzem, hogy jó lenne, ha valaki megmondaná, hogyan tovább, megnyugtatna és levenné a vállamról a döntés felelősségét, akkor rossz hír, hogy sajnos nem fog menni. Meghallgatni, jó kérdéseket feltenni, más szemszögből megvilágítani egy problémát: ezt tudja egy önismereti csoport, ezt tudja egy tanácsadó. Helyettünk dönteni és cselekedni – azt nem. De éppen emiatt ítélkezés sincs: senki sem jár az én cipőmben, csakis én magam.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük