Gyógyító Írás – Költői Írás

Sokat gondolkoztunk, hogyan tudnánk segíteni a koronavírus járvány miatt kialakult rendkívüli helyzetben. Első lépésként ingyenesen felajánljuk ONLINE egy alkalmas “Gyógyító írás – költői írás” foglalkozásunkat az érdeklődőknek. Figyelem! a foglalkozás nem pszichoterápia, egészséges személyek vehetik igénybe!

A gyógyító írás alapgondolata, hogy ha nem tudjuk szabadon kifejezni az érzelmeinket, az árt az egészségünknek. Ez azonban nem mindenkinek megy könnyen. Aki nehezebben nyílik meg, annak lehet hasznos a gyógyító írás technikája. Egy frusztráló helyzetben a gondolatok nyelvi formába öntése segíti a belátást, a megértést és a feldolgozást. Az írás segítségével az ember formába öntheti gomolygó érzéseit.

A mostani helyzetben, érthető módon, háttérbe szorulnak a korábbi terveink és aggályaink, a jelenlegi szituációban keressük a helyünket. Ebben segíthet a gyógyító írás.

Mi történik az írás során?

A trénerünktől kapsz néhány instrukciót, azután írsz, végül értékeled, hogyan érzed magad az írás után.

Hogyan segít a gyógyító írás?

Az érzések azonosítását, strukturálását és megfogalmazását teszi lehetővé, ezzel csökkentve a bizonytalanságot, frusztrációt.

Ha szeretnéd igénybe venni a “Gyógyító írás – költői írás” lehetőségét, vedd fel velünk a kapcsolatot a kapcsolat űrlapon, hogy tudjuk időpontot egyeztetni (Skype vagy Zoom szükséges). http://perspectiva.hu/kapcsolat-egyesulet/

Adománygyűjtés az online támogatáshoz

A Perspectiva Nova Egyesület a koronavírus járvány által okozott rendkívüli helyzetben két ingyenes szolgáltatást indít. Egyéni formában elérhetővé teszi a „Gyógyító írás – költői írás” anyagát, ami a megterhelő érzések feldolgozását támogatja. Csoportos formában pedig „Kreatív írás online műhely”-t indít, 2020. április 2-ától. Utóbbi műhely során a legjobb írásokat szeretnénk összegyűjteni és könyv alakjában közreadni.

Mindkét szolgáltatás ingyenes, viszont azok fenntartásához és a könyv kiadásához köszönettel fogadunk adományokat. A beérkező összegeket kizárólag erre a célra használjuk fel. Az átutalónak igazolást állítunk ki, amennyiben megadja az adatait (név, székhely/lakcím/adószám). Az adatokat bizalmasan kezeljük, más célra nem használjuk, nem tároljuk, és nem adjuk ki.

Az egyesület adatai:

Perspectiva Nova Egyesület

CIB Bank: 10702064-69489260-51100005

http://perspectiva.hu

Debrecen, Baross u. 4.

Előre is köszönjük a támogatást.

Koronavírus és lelki egészség 3.

Az előző két posztban végignéztük, milyen szakaszokra osztható egy katasztrófahelyzet, és beazonosítottuk, nagyjából hol tartunk most. Bár sajnos a posztkritikus, azaz a krízis utáni szakasz még kicsit odébb van, érdemes néhány mondatot arról is írni, mi várható, ha végre ebbe a fázisba jutunk. Általában két ellentétes attitűd jellemzi az embereket abban a szituációban: vannak, akik újra és újra felidézve, átgondolva dolgozzák fel a korábbi történéseket. Mások viszont élesen elutasítják, hogy a témáról, azon belül a negatív élményekről beszéljenek.

Ami viszont egységes: a megszokott élethez való visszatérés során megszűnik a korábbi önfeláldozó nagylelkűség. Sőt még az is előfordulhat, hogy sokan reklamálnak, amiért – véleményük szerint – nem részesültek elég támogatásban. Szóval bármennyire is jó a mostani nehéz időszakban átélni a szolidaritás érzését, számítanunk kell rá, hogy ha elmúlik a koronavírus járvány, akkor ez is megszűnik majd.

Ez a cikk https://24.hu/tudomany/2020/03/19/koronavirus-kornyezetszennyezes-nitrogen-dioxid-legszennyezes-bolygo-kina-olaszorszag-jarvany-covid-19/ a lehetséges környezeti hatásokat próbálta elemezni. Nagyon tanulságos, hogy a későbbi gazdaságélénkítésnek esetlegesen milyen negatív hatásai lehetnek. Mindezt nem azért írom, hogy még rosszabb kedvünk legyen attól, hogy a koronavírus járvány sok-sok nehézsége mellett felbukkanó néhány pozitívumnak se örülhetünk tartósan. Inkább csak érdemes egyfelől nem kiábrándulni, ha majd ez történik. Másfelől tudatosítani, mi az, amit szeretnénk megtartani. (Legyen az bármi, a több egymásra figyeléstől a kevesebb közlekedési eszköz használatáig).

Amire még érdemes kitérni: hogy hogyan is vészeljük át lelkileg egészségesen a rendkívüli állapotot. (A fizikai része elég egyszerű: minél kevesebb emberrel kerüljünk kapcsolatba, és mossunk kezet, mindig).

A Net az utóbbi napokban megtelt jobbnál jobb tanácsokkal: strukturáld a napod, és a lakásodban a teret, lazulj, és ne csinálj semmit, olvass régen félretett könyveket, és így tovább. Ugyanakkor nagyon sokan éppen próbálják túlélni az összezártságot, a home office és a home schooling állandó és egyidejű jelenlétét, vagy éppen a munkahely lehetséges (és jobb esetben nem már tényleges) elvesztése miatti szorongást. Úgyhogy a legfontosabb, hogy a remek tanácsokból csak azt fogadd meg, amitől tényleg jobban érzed magad. Ne hagyd, hogy nyomasszanak azok a posztok, amik arról számolnak be, hogy mások milyen remekül menedzselik a járvány okozta helyzetet. Egyrészt nem tudjuk, hogy ezek milyen mértékben fedik a valóságot. Másrészt te nem valaki más vagy, tehát nem fogsz pontosan úgy reagálni, ahogy mások. Terjed viszont egy hasznos ábra a Neten, amit én is bemásolok ide, talán segít rendet tenni a zűrzavarban.

Mit tehetek a lelki egészségemért?

Ami még fontos: ha úgy érzed, hogy a szomorúság vagy a szorongás túlnő egy reális és elviselhető határon, mindenképp kérj segítséget. Elég sok online lehetőség van szerencsére, és ezek egy része teljesen ingyenes. Érdemes a lakóhelyedhez közel keresgélni, hogy ha a szakember azt mondja, személyes segítségre is szükséged van, fel tudd keresni a megfelelő intézményt/rendelőt/szervezetet. Egyébként pedig vigyázzunk magunkra és egymásra, aki teheti, maradjon otthon. Találkozzunk a járvány után.

Koronavírus és lelki egészség 2.

Az előző posztban addig jutottunk, hogy a szociálpszichológia által leírt, katasztrófahelyzetekre vonatkozó szakaszok közül lassan, de biztosan átlépünk a másodikba. Bár ismerősökkel beszélgetve kiderül, hogy látunk még olyanokat, akik az első szakaszban ragadtak, azaz nem vesznek tudomást a veszélyről. Pár napja magam is hallottam egy utcai, igen hangos telefonbeszélgetést, amikor az illető értetlenkedett, miért ilyen kihalt a Belváros. Mi meg, a bank előtt sorban állva (nem zárt térben, legalább egy méterre egymástól, ahogy kell) csodálkozva bámultunk rá, mind a négyen.

A koronavírus-helyzet második lélektani szakasza további három al-fázisra osztható. Az első az úgynevezett sokkfázis, amiről a múltkori posztban már írtam. A második al-fázis (aminek nincs külön neve) során a résztvevők próbálják minél jobban megérteni, hogy mi történik, igyekeznek értelmezni a szituációt. Erre a szakaszra tehető a pánik is, ami akkor tör ki, ha az érintett emberek csapdahelyzetet észlelnek, és egyéni menekülési utat keresnek. Ez most, a koronavírus járvány idején leginkább a felvásárlási lázban érzékelhető: mindenki egyénileg próbálja az éves wc-papír készletét biztosítani – bár remélhetőleg ennyire nem lesz szükség –, és persze ezzel gátolja mások (ésszerű vagy ésszerűtlen) beszerzését. A harmadik al-fázis az interakciók ideje, amikor elindul az érdemi információcsere, az egymáson segítés és az önzetlen felajánlások. Wolfenstein szerint az utóbbiakat részben az önbecsülés megtartása, visszaszerzése motiválja, részben az a nem feltétlenül tudatosuló hit, hogy ezzel jó pontokat szerzünk valamilyen felsőbb erő szemében. Mindenesetre ezeket jó most átélni: a segítőkészség, az önzetlen törődés szívmelengető, és erőt ad a szokatlan és bizonytalan helyzet elviseléséhez, még akkor is, ha most épp személy szerint nem kell élnem ilyen lehetőséggel.

A koronavírus-helyzet furcsasága, hogy az itt leírt alszakaszok egyszerre, egymást átfedve vannak jelen. Az ok pedig, hogy ki-ki eltérő időben döbben rá, hogy itt és most, úgymond „helyzet van”. A 2005-ös Katrina hurrikán esetében például négy-öt nap alatt fordult a „kicsit veszélyes” súlyos katasztrófába, azaz ennyi időre húzódhatott szét a ráeszmélés és a lélektani reakciók elindulása is. Most viszont lehetnek olyanok, akik már az ázsiai járvány idején aggódni kezdtek, de az elmúlt egy hónap során is nagyjából bármikor adódhatott olyan alkalom, ami valakiben tudatosította a rendkívüli helyzetet. És ahogy látjuk, vannak olyanok, akik még most is a megelőző szakaszban járnak (ennek jellemzőiről bővebben az előző posztban olvashatsz http://perspectiva.hu/koronavirus-es-lelki-egeszseg-1/).

Az interakciós fázis sajátossága, hogy kezdenek megjelenni a mentális jóllétünkre vonatkozó tanácsok: némelyik remek, némelyik pedig inkább elfelejtendő. Ezekről, és a posztkritikus szakaszról is írok a következő posztban. Addig is, ha teheted, maradj otthon, lassítsd a vírus terjedését. (Folyt. köv.)

Koronavírus és lelki egészség 1.

A mostani koronavírusjárvány-helyzetben a legtöbbünknek, akik (jelenleg) nem vagyunk betegek, a legnehezebb talán a bizonytalanság. Hiszen a mi életünkben sosem volt ilyen jellegű és mértékű világjárvány, ismeretlen a karantén, a bezárkózás vagy a váratlan iskolaszünet. Nagyjából száz éve, 1914 és 1920 között rendszeresek voltak a rendkívüli iskolabezárások, és nemcsak a világháború, hanem az azt követő forradalmak, no meg a spanyolnáthának nevezett influenzajárvány miatt is. De akik ezt megtapasztalták, mostanra már biztosan nem élnek: ha valaki, aki ma él, betöltötte is a századik évét, legfeljebb csecsemő lehetett 1919-ben.

Ugyanakkor a lélektan jól ismeri a hasonló katasztrófahelyzetek működését. A különböző leírások három szakaszt különböztetnek meg: a megelőző, a kritikus és a posztkritikus (azaz a krízis utáni) szakaszt. A megelőző szakaszban kétféle magatartás a jellemző: az emberek egy része nem vesz tudomást a veszélyről, a másik részük pedig felfokozottan éli meg a félelmet. Az elutasítók jellemzően azok közül kerülnek ki, akiket zavarnak a korlátozó intézkedések, míg a túlzott aggodalomhoz gyakran társul egyfajta kollektív bűntudat.

Azaz amit az elmúlt egy-két hétben tapasztaltunk, teljesen normális. Én magam nagyon nehezen éltem meg mindkét véglet felbukkanását a környezetemben; de a sok korábbi rendkívüli helyzet tapasztalata bizonyítja, hogy ez, úgymond „így szokott lenni”. Ennek tudatában kicsit kevésbé irritálnak a közösségi médiában felbukkanó, kollektív bűntudatot keltő írások is, amikkel biztosan ti is találkoztatok: az „azért van ez” kezdetű, globalizációt, felgyorsult világot, környezetszennyezést, egymásra nem figyelést, vagy bármi egyebet hibáztató szövegek. Természetesen ezek némelyike valós problémákra hívja fel a figyelmet; de egészen biztos, hogy ezeket nem egy járványhelyzet idején fogjuk megoldani.

A koronavírus-helyzet a napokban nálunk is átlép a lélektani második szakaszba, amit a szakirodalom kritikus szakasznak nevez. Ennek további három al-fázisa ismert. Az első az úgynevezett sokkfázis, amikor valaki vagy megőrzi a hidegvérét, vagy aggódva és zavartan szemléli a helyzetet, vagy tehetetlenséget és döbbenetet él át. Szóval, ha valaki ezek bármelyikét érzi, az ismét csak a „normális” reakció. A pszichodrámából és a playbackből tudjuk, hogy az élmények, érzések megosztása azzal is segít, hogy rájövünk, nem vagyunk egyedül egy adott problémával, nehezen viselhető érzéssel. Talán most az segíthet hasonló módon, ha a leírásban magadra ismersz, és látod, hogy ebben a sajátos helyzetben mindenki más is azt éli át, amit te.

A magam részéről én bármilyen helyzetben nehezen viselem a kontroll elvesztését, úgyhogy az elmúlt napokban különféle terjedési, megbetegedési és gyógyulási modelleket olvasgattam, ezzel próbáltam valamilyen tudásra és biztonságra szert tenni. Ez persze a koronavírus ismeretlensége miatt inkább csak illúzió, de egy kicsit hozzájárult a lelki egyensúlyom megőrzéséhez. Próbálj te is rájönni, mi az, ami a szorongásodat csökkenti. Nem adok tanácsokat, hogy meditálj vagy tornázz, mert lehet, hogy egyik sem használ, és csak még rosszabbul éreznéd magad attól, hogy nálad aztán semmi nem válik be. De semmiképp se várd el magadtól, hogy egy ilyen, eddig soha nem tapasztalt helyzetben összeszedett és hatékony legyél. A szomorúság, a tehetetlenség, a zavarodottság – ha ezek bármelyikét éled át – teljesen korrekt, a szakirodalomban leírt reakció. Ami pedig a fizikai szintet illeti, ha teheted, maradj otthon, a találkozások számának csökkentése bizonyítottan jó ellenszer a járványra. (Folyt. köv.)

Cselekedj önmagadért! – azaz mire jó a pszichodráma

A pszichodráma kifejezést a bulvármédia gyakran használja a nagy, lelkizős botrány szinonimájaként, pedig hát semmi köze egyiknek a másikhoz. A pszicho jelentése egyértelmű, a dráma szó pedig a görög drao szóból származik, és azt jelenti: tenni, cselekedni. http://www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/Jatekpedagogia/drama.pdf Utóbbi azért fontos, mert a szavak és a tettek összehasonlításakor gyakran érezzük erősebbnek a cselekvést. Hiszen gyakran mondjuk, hogy valakit nem a szavai alapján ítélhetünk meg, hanem abból, ahogyan cselekszik. Arra is hamar rájövünk, hogy a gyermeknevelés nem a kijelentéseink alapján működik, hanem az általunk nyújtott mintát veszik át a kicsik. És az is előfordul, hogy elhatározzuk, mit fogunk mondani egy adott szituációban, aztán a körülmények mégis más viselkedést váltanak ki belőlünk.

Amikor Moreno megalkotta a pszichodrámát, azaz a lelki jelenségek cselekvésen keresztüli feltárását, valami nagyon forradalmi és kreatív eszközt hozott létre. http://perspectiva.hu/a-moreno-sztori/ Hiszen előtte Freud, aki Moreno egyetemista évei idején már elismert tudósnak számított, úgy gondolta, a lelkünk megismeréséhez, személyiségünk fejlesztéséhez a szavakon át vezet az út. Ha elég sokat beszélünk és gondolkozunk, akkor tökéletesen megértjük önmagunkat, és a viselkedésünkön is változtatni tudunk. Utólag persze már könnyű észrevenni, mi az a többlet ehhez képest, amit Moreno észrevett: ha gyerekkorunkban a szüleink, nagyszüleink, testvéreink viselkedéséből tanuljuk meg, milyennek kell lennünk, akkor a számunkra nem előnyös mintákról sem elég csak beszélni. Legalábbis a legerősebb mintákról, amik nagyon mélyen belénk ivódtak, és akkor is működnek, ha már látjuk, hogy nem túl előnyösek a számunkra, és szeretnénk rajtuk változtatni.

A pszichodrámát több mint húsz éve ismertem meg, és az ilyesféle nem épp hatékony, sőt akár kifejezetten akadályt jelentő cselekvésminták kikapcsolására, megjavítására azóta sem találkoztam jobb módszerrel. Néha könnyebb felismerni, mi hátráltat bennünket, néha nehezebb rálátni önmagunkra. De a tudatosodásig, ha valóban akarjuk, eljutunk; ehhez sokféle jó módszer létezik. Számomra mindig az jelentett gondot, ami ez után következne: rendben, de hogyan csináljam másképp? Hogyan tudok őszinte lenni, úgy, hogy nem bántok meg senkit, vagy ellenkezőleg, nem tűnök túlságosan kedvesnek? Hogyan tudok szorongás nélkül belépni egy ajtón, kiállni magamért egy olyan szituációban, amikor erre van szükség? Egyéni sajátosságunk, hogy kinek mi jelent akadályt, de az közös bennünk, hogy nagyon sokszor rájövünk, mit kellene tennünk. Csak azt nem tudjuk: hogyan. Láttunk, tapasztaltunk bizonyos mintákat, de nem találkoztunk az ellenkező vagy a másféle modellekkel.

A pszichodráma módszere ezen a ponton kínál rá lehetőséget, hogy megkeressem, hogyan lehetne másképp. Megnézhetem, milyen gátló erő áll az utamban, sőt, el is beszélgethetek vele, megkérdezhetem például, hogy miért nem enged cselekedni, vagy, hogy mi kellene ahhoz, hogy eltűnjön előlem. Lehetek a mostani önmagam, de akár az idősebb, tapasztaltabb énemet is segítségül hívhatom. Belebújhatok egy mesehős bőrébe, aki pont azt csinálja nagyon jól, ami nekem nem megy, és átélhetem általa a sikert, amit persze utána megpróbálok önmagamban is felfedezni.

A pszichodráma itt és most történik, de használja az úgynevezett „mintha-teret” és „mintha-realitást”, alaposan kitágítva ezzel a lehetőségeinket. Természetesen, mint minden önismereti folyamat, ez is lépésről lépésre történik, nem lehet egyik napról a másikra csodát várni. De ha valaki szeretne fejlődni, akkor bármit elérhet. Fontos tudni, hogy az első szakasz főként önmagunk megerősítésére jó, saját erőink, pozitívumaink felfedezésére. Ezt követően válunk felkészültté arra, hogy a nehézségekkel is szembenézzünk, legyenek ezek a már említett problémás minták, vagy épp saját rossz tulajdonságaink.

Mozgás – egyensúly – önismeret

„Az élet olyan, mint a biciklizés. Ha meg akarod tartani az egyensúlyt, mozgásban kell maradnod.” – Einstein

Ezt az idézetet találtam néhány napja az egyik kabátom zsebében. Rég nem hordott ruhadarab, úgyhogy már vagy két éve őrizheti ezt a kis papírt. Nem teljesen értettem, miért most kellett megtalálnom: elég nehéz évem az idei, de a mozgás, a változás hiánya abszolút nem jellemző rá. Véletlenek pedig nincsenek – néhány nap múlva rájöttem, hogy akikkel épp beszélek, akár munkámból adódóan, akár barátként, azok közül kerültek sokan valamilyen stagnáló állapotba.

Beragadni lehet tőlünk nagyjából független ok miatt, és úgy is, hogy mi magunk okozzuk a mozdulatlanságot. Az első helyzetben a bizonytalanság és a tehetetlenség lehet nehéz: várni egy eredményre, vagy arra, hogy valaki más tegyen, vagy épp ne tegyen valamit, és közben nincs befolyásunk a történésekre. Ilyen helyzetekben számomra a várakozás a legnehezebb: bekapcsol bennem a „harcolj vagy menekülj” ösztön, csakhogy az adott pillanatban még nem tudom, melyik lesz a célravezető megoldás. Másoknak a tehetetlenség lehet a legrosszabb, esetleg a bizonytalanság. Kibillenünk az egyensúlyunkból, és ez teljesen természetes.

A jó hír, hogy az ilyen külső okok előbb vagy utóbb megszűnnek. Megszületik a döntés, megérkezik a várt személy, vagy ha nagyon hosszú idő telik el, esetleg feladjuk azt a célt, ami valaki más miatt elérhetetlen. A belőlünk fakadó okok viszont nem tűnnek el csak úgy maguktól. Lehet a megtorpanás az életünk bármelyik területén, a munkánkban vagy a magánéletünkben – az ilyen helyzetek közös jellemzője, hogy valamilyen örömtelen állapotot tartanak fenn. Ebben pedig az a csapda, hogy az itt elvesztett energia nem töltődik vissza, ennek ellenére magát a helyzetet nem érezzük teljesen elviselhetetlennek. Míg egy nagyon-nagyon rossz szituáción előbb-utóbb próbálunk változtatni, addig a beragadt helyzetben megmaradunk. Tartunk tőle, hogy a változás akár ronthat is az életünkön, miközben ez így, ahogyan van, nem is annyira szörnyű. Így aztán mozdulatlanul maradtunk egy lélekölő munkahelyen, ahol minden hétköznap eltöltjük az időnk harmadát-felét, és azt kívánjuk, bárcsak valami mást csinálhatnánk. Vagy telnek a hónapok, akár évek egy kapcsolatban, amiből már kikopott a valódi figyelem és gyengédség, de próbáljuk megmagyarázni magunknak, hogy végül is, mások sem boldogabbak, mint mi.

Akikkel az elmúlt hét alatt beszélgettem a tanácsadáson vagy az OH-csoporton, különféle módokon ragadtak különböző helyzetekben. De egy közös jellemzőjük volt: mind azt mondták, hogy „nem tudom, mit csináljak”. Egy ilyen helyzetben az érzések és a gondolatok összekuszálódnak, és legtöbbünk olyasmit él át, hogy „nem kellene azt éreznem, amit érzek, hiszen nem rossz ez”. Ha pedig nem akarjuk érezni, amit érzünk, akkor a testünket fogjuk érezni, ahogy ezt Feldmár András https://hu.wikipedia.org/wiki/Feldm%C3%A1r_Andr%C3%A1s bölcsen megfogalmazta. Én magam is megbetegedtem, amikor nem akartam elfogadni, hogy a kívülről meglehetősen jónak látszó, belülről rémes munkahelyemen rosszul érzem magam. Szerencsére gyógyítható betegségről volt szó; de rosszabb is lehetett volna.

A betegségnek egyetlen jó hozadéka lehet: felkavarja a mozdulatlanságot, és ha újra mozgásba lendít, akkor, paradox módon, az egyensúly újbóli megtalálását segíti. Velem ez történt: a főnökeim úgy döntöttek, megszabadulnak a beteg munkavállalótól, azaz tőlem. A kezdeti ijedtség, majd a munkakeresés nehéz hónapjai után felkértek trénernek egy projekthez. Munka szempontjából életem talán legjobb két évét hozta ez a feladat, és az újból mozgásban levés az életem már területein is segített fejlődni.

Természetesen nem arra biztatlak, hogy gondolkodás nélkül ugorj ki a kényelmetlen helyzetekből, vagy ne vállalj felelősséget. De ha már az egyensúly elvesztésével jár egy bénító helyzet, akkor érdemes mozdulni. Akikre ez az Einstein-idézet felhívta a figyelmemet, azoknak bizony lépniük kellene. Persze meg lehet várni, amíg azt érezzük, hogy ennél rosszabb már nem is lehetne. De valóban meg kell várni?

A „visszafogom magam” csapdája

Egy-egy csoporttal dolgozni mindig nagyon inspiráló számomra. És nemcsak azért, mert jó látni, ha valakiben megszületik valamilyen felismerés, vagy, hosszabb együtt töltött idő alatt, hogy milyen sokat fejlődik. Azért is, mert a csoport közös témája engem is elgondolkodtat. Nem volt ez másképp az OH  kártya első, bemutató alkalma után sem. http://eroforrasfejlesztes-asszociacios-kartyakkal Úgy tűnt, a csoport egyik közös témája a „visszafogom magam”, „vissza kell-e fogni magam”. Izgalmas kérdés, ami sokféle megfogalmazásban előkerült: hogy bizonyos helyzetekben, bár kinyilvánítanám a nemtetszésemet, inkább mégsem teszem, hogy én lennék a lendületesebb fél egy kapcsolatban, de nem akarok túlságosan irányítóvá válni, hogy változtatnék, de a békesség kedvéért inkább marad minden a régiben.

Azért is nehéz és érdekes téma ez, mert a kapcsolatainkban olykor komoly kompromisszumokra van szükség. Akár családtagokra, akár barátokra vagy kollégákra gondolunk, adódik olyan helyzet, amikor a másik egészen mást szeretne, mint én, és a közös nevező érdekében fel kell adnom valamennyit a saját elképzeléseimből. De az örökös önfeladás ugyanúgy problémát okozhat, mint a folytonos visszafogás. Miközben az ismétlődő vitákra sem vágyunk; vagy ha mi bele is megyünk, a másik fél unja meg, és elszigetelődünk a családban vagy a munkahelyen.

Akkor mi a baj a „visszafogom magam” elhatározással? Ami azt illeti, két szempontból is gondot jelent. Az egyik, hogy senki sem képes magát örökre „kikapcsolni”. Nem vagyunk egyformák, így nem tudom, kiben mennyi idő alatt gyűlik fel a feszültség annyira, hogy robbanjon. De előbb-utóbb utat keres magának, és vagy kizúdul, akár valami apróság kapcsán, miközben a másik fél nem érti, mit követett el, vagy bent marad és megbetegít. Egyik sem túlzottan biztató alternatíva.

A másik gond, hogy a nem visszafogott működésünk valamilyen igényt jelez. Szeretnénk nagyobb biztonságot, vagy több figyelmet, vagy csak azt, hogy a másik vegye ki a részét a házimunkából. Bármiről legyen is szó, ezt a vágyunkat vagy elvárásunkat nem lehet szimplán kiradírozni. Meglehet, hogy túlzó vagy nem jogos: akkor dolgoznunk kell önmagunkon. Az is lehet, hogy teljesen jogos, csak a megnyilvánulás formája nem megfelelő: kérés és megbeszélés helyett odacsípünk, vagy kihagyjuk a másikat a döntéseinkből. Ebben az esetben is segít az önismereti munka, és lehet, hogy a kapcsolatunkon is formálni kell. És az is előfordulhat, hogy képesek vagyunk a másik számára elfogadhatóan megfogalmazni, mit szeretnénk, ő mégsem veszi az adást: egy ilyen kapcsolatból esetleg ki kell lépnünk, bármilyen nehéz vagy fájdalmas is.  De az biztos, hogy a „visszafogom magam” csak a boldogabb élethez vezető, valódi változás elkerülésére alkalmas. http://harmoniahaz-debrecen.hu/hu/szoveg/704/704

Jól esett ezzel a témával dolgozni. Ha neked is van olyan életterületed, kapcsolatod, ahol vissza kell fogni magad, oszd meg velünk kommentben.

Gyógyító OH kártya

Sokszor láttam rá példát (és a saját bőrömön is megtapasztaltam), hogy milyen, amikor valaki önismereti könyvekkel, gondolkodós-beszélgetős terápiákkal eljut valamilyen felismeréshez önmagával kapcsolatban. Először megörül: végre érti, hogy miért reagál így vagy amúgy bizonyos helyzetekben, vagy miért nem boldogul adott személyekkel. Az, hogy értelmet találunk valamilyen bennünket érintő, nem épp kedvező szituációban vagy jelenségben, igazoltan boldogító, rosszkedvet, akár depressziót is csökkentő tényező. De utána a legtöbb ember szeretne továbblépni: ha már érti, mi idéz elő valamit, ami nem jó neki, akkor változtatni akar. Utóbbi viszont gyakran nem megy. Egyszerűen azért, mert amin változtatni szeretne, az nem ok nélkül jelent meg az életében. Legyen szó hirtelen méregbe gurulásról, kényszeres cselekvésről, lámpalázról, vagy bármi egyébről, az a megjelenése pillanatában „jó ötletnek tűnt”, a lelke ezzel védekezett valamilyen nehéz helyzetben.

Ahhoz, hogy ezt a védőpajzsot valaki elengedje, a hozzá kapcsolódó érzéseivel is foglalkozni kell. Ezért jók azok a módszerek, amik ezt helyezik előtérbe: a komplexitása miatt a szemben legtökéletesebb pszichodráma, vagy a művészetterápiák. Most megismertem egy újabbat, ami illeszkedik ebbe a sorba: az OH kártyát. Elég szkeptikusan közelítettem hozzá, amolyan „nézzük-meg-úgyse-olyan-jó” attitűddel; de már a tanulás első órájában elvarázsolt.

A csomag 88 kép- és 88 szókártyából áll, ezek több ezer kombinációban használhatók. A szó és a kép együttese lehet harmonikus, egymás kiegészítő, de lehet furcsa vagy megdöbbentő is. Bármilyen variáció legyen, mindenképp felszínre hozza az érzéseinket, és kínál egy új nézőpontot ahhoz a témához, problémához, amivel foglalkozunk. A kártya neve az „oh”, „aha” szócskából adódik, ami mind a 27 nyelven, amiken a kártyát használják, az „aha-élmény”-re utal. És az aha-élmény tényleg jön: amikor a gyakorlatokat tanultam, a legtöbbször vagy azt éreztem, hogy „ó, tényleg, ez így van az életemben”, vagy, kicsit más módon átélve a felismerést, „most, hogy belegondolok, ez valóban így igaz”.

Három lehetséges kombináció az OH kártyákból

Azóta már többször használtam a kártyákat. (http://perspectiva.hu/eroforrasfejlesztes-asszociacios-kartyakkal/) Hihetetlenül izgalmas, hogy hányféleképpen tudunk értelmezni egy képet (nincs „jó” válasz, megoldás, mindenkinek a saját értelmezése számít), és akkor arról még nem is beszéltem, hogy hányféle jelentést tudunk adni egy szó és egy kép kombinációjának. Ami engem megriaszt, az valaki más számára épp valami megnyugtatót jelenít meg; vagy fordítva. Láttam azt is, hogy a kártyával el lehet érni, meg lehet mozdítani olyan témákat is valakiben, amit a szóbeli terápia érintetlenül hagyott. Nemrég olvastam egy idézetet Zerka Morenotól (https://en.wikipedia.org/wiki/Zerka_T._Moreno), a pszichodráma egyik nagy alakjától, valahogy úgy szólt, hogy a gyógyuláshoz vezető utat maga a kliens tudja megtalálni: neki vezetőként az a dolga, hogy elhárítsa az akadályokat az útkeresés során. A pszichodráma olyan módszer, ami valóban képes erre; és azt hiszem, most megtaláltam a második legjobbat – az OH kártya is ezt teszi.

A világ, ami körülvesz

” Lehetek én bármilyen kedves, okos, türelmes és önzetlen, ha egyedül üldögélek egy lakatlan szigeten, ez sosem fog kiderülni. “

A 20. század elején mindenki a természettudományos forradalom lázában égett. A tudósok azt hitték, minden olyan pontosan leírható és magyarázható lesz a humán tudományok terén is, mint a természettudományokban. Azóta persze már rájöttünk, hogy a világ ennél bonyolultabb, de akkoriban (egészen pontosan 1932-ben) ennek jegyében nevezte el Moreno szociális atomnak az általa megalkotott, társas mezőnket megjelenítő módszert. Aki nem rajongott az iskolában a kémiáért, annak ez a név kicsit ijesztő lehet, pedig a szociogram csupán elrendezésében emlékeztet az atomokra.

Ez is egy szociális atom. Szerinted ki a főszereplő?

Akik később valamilyen formában adaptálni kezdték ezt a módszert, már ügyesebbek voltak a névválasztással, a „családállítás” például sokkal barátságosabban hangzik. Hellinger ugyan jóval nagyobb teret enged a kollektív tudattalannak és a projekcióknak, viszont nála is jól működik az az összetettség, ami a szociogram alapvető tulajdonsága. Moreno jó ötven évvel előzte meg saját korát, és megelőlegezte a későbbi posztmodern elképzeléseit, amikor azt mondta: az egyén lényegében szerepeinek, kapcsolatai hatásának összessége. És tényleg van ebben valami: lehetek én bármilyen kedves, okos, türelmes és önzetlen, ha egyedül üldögélek egy lakatlan szigeten, ez sosem fog kiderülni. Ha viszont bizonyos helyzetek vagy személyek épp a türelmetlenséget és a mogorvaságot váltják ki belőlem, akkor ezek okát sosem fogom megérteni, ha kizárólag önmagamat vizsgálom, és nem azt a kapcsolatot, ami az adott személyhez fűz, nem a kapcsolati mintáim összességét, hogy lássam, az életemben mikor, kikkel fordultak elő hasonló szituációk.

A szociális atom felállításának mindig rengeteg hozadéka van. Az eredetiben csupán háromszögekkel és négyzetekkel jelöltek egy-egy személyt, de ma már a legtöbb pszichodrámavezető, akinek ismerem a munkáját, kicsi tárgyakkal dolgozik, például kavicsokkal vagy pénzérmékkel. Én nagyon szeretek Kinder-figurákat használni, mert azok szimbolikája önmagában sokat elárul. És természetesen az összkép is beszédes. Nagyon régen, még az első önismereti csoportban, ahová jártam, valaki (azóta a legjobb barátnőm) egy olyan zsúfolt atomot rakott ki, amiről első látásra az a cím jutott eszembe: „közlekedési dugó”. Közben meg egy kicsit irigyeltem is a sok fontos kapcsolat és cél miatt, mert a saját atomomat meg túlságosan levegősnek láttam. De önmagában a megjelenített szereplők darabszáma nem sokat jelent; én mindig is inkább kevesebb „vegyértékkel” működtem, a nagy létszámú szociogram az életem zaklatottabb időszakaiban volt csak jellemző. Az viszont már problémát jelez, ha valakinek sok kapcsolata kiesik, de ezeket nem pótolja. Izgalmas az is, hogy hogyan helyezkednek el a többiek egymáshoz képest: ha például a két szülő közül egyik takarja a másikat, zavarja a gyermekkel való kapcsolatát, akkor nem véletlenül érzi úgy az illető, hogy olykor két tűz közé került gyerekkorában, vagy folyton választania kellett anya és apa között.

Egy-egy pszichodráma csoportban nagyjából az együtt töltött idő egyharmadánál szoktuk kirakni a szociális atomokat, és az ezekből kiinduló játékok szinte a csoport végéig kitartanak, annyi témát hoznak magukkal. De ez nem csoda: a szociogramban egész kis világunk megjelenik, és megmutatja, min érdemes dolgoznunk, ha jobban akarjuk érezni magunkat benne.

Perspectiva Nova Egyesület, Debrecen. Önismeret hatékonyan.