Hogy vagy a dicsérettel?

A napokban merült fel ez a kérdés, coachingon. A dicséret – teljesítményünk, eredményeink visszaigazolása – fontos. És joggal. Persze, lényeges a belső mérce, de bármennyire jól és biztosan ítéljük meg a saját munkánkat, igényünk van valamennyi külső elismerésre is.

De megtanuljuk-e kérni, keresni az elismerést?

Gyerekként nagyon gyakran elég, ha valamilyen feladatot elvégzünk, vagy készítünk egy rajzot, egy tárgyat, és hopp! valaki megdicsér. Egy szülő, egy óvónéni, egy tanár: előbb-utóbb kapunk egy simogatást, egy pirospontot, valamit. Felnőtt korban ez már nem így működik. De bennragadunk a megszokott működésben: ügyes voltam, valaki mindjárt megdicsér. Vagy valamikor… Vagy sosem…

Dicséret

Meg kell tanulni, hogy ki tudjunk állni az eredményeinkkel, hogy véleményt kérjünk. Hogy fogadni tudjuk a bókot vagy a kritikát.

És megtanulunk-e dicsérni?

Hiszen ami jól működik, az természetes. Hogy gyerekként a szüleink gondoskodnak rólunk, jó esetben a legnagyobb szeretettel és körültekintéssel, az magától értetődik. Ha nem ízlik az ebéd, azonnal jön a panasz, a „nem kérem”. De hányszor mondjuk, hogy „hű, ez most nagyon finom”? Ez a hibakereső üzemmód felnőttként ugyancsak nehézséget tud okozni. És nemcsak azért, mert mások nem tartanak kedvesnek. Hanem, mert például nem tudunk feladatokat delegálni. Mert a kész munkában a hiányt és a hibát vesszük észre, ha van, és nem a maradék, jól elvégezett kilencven százalékot. És mert ugyanez a saját munkánkra is igaz lesz, önmagunkkal sem leszünk elégedettek.

Igen, meg kell tanulni dicséretet kérni és kapni.

Te hogy vagy ezzel? Írd meg kommentben. És ha érdekesnek találod a témát, örömmel veszem, ha megosztod.

Kategória: Egyéb kategória | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük