Mozgás – egyensúly – önismeret

„Az élet olyan, mint a biciklizés. Ha meg akarod tartani az egyensúlyt, mozgásban kell maradnod.” – Einstein

Ezt az idézetet találtam néhány napja az egyik kabátom zsebében. Rég nem hordott ruhadarab, úgyhogy már vagy két éve őrizheti ezt a kis papírt. Nem teljesen értettem, miért most kellett megtalálnom: elég nehéz évem az idei, de a mozgás, a változás hiánya abszolút nem jellemző rá. Véletlenek pedig nincsenek – néhány nap múlva rájöttem, hogy akikkel épp beszélek, akár munkámból adódóan, akár barátként, azok közül kerültek sokan valamilyen stagnáló állapotba.

Beragadni lehet tőlünk nagyjából független ok miatt, és úgy is, hogy mi magunk okozzuk a mozdulatlanságot. Az első helyzetben a bizonytalanság és a tehetetlenség lehet nehéz: várni egy eredményre, vagy arra, hogy valaki más tegyen, vagy épp ne tegyen valamit, és közben nincs befolyásunk a történésekre. Ilyen helyzetekben számomra a várakozás a legnehezebb: bekapcsol bennem a „harcolj vagy menekülj” ösztön, csakhogy az adott pillanatban még nem tudom, melyik lesz a célravezető megoldás. Másoknak a tehetetlenség lehet a legrosszabb, esetleg a bizonytalanság. Kibillenünk az egyensúlyunkból, és ez teljesen természetes.

A jó hír, hogy az ilyen külső okok előbb vagy utóbb megszűnnek. Megszületik a döntés, megérkezik a várt személy, vagy ha nagyon hosszú idő telik el, esetleg feladjuk azt a célt, ami valaki más miatt elérhetetlen. A belőlünk fakadó okok viszont nem tűnnek el csak úgy maguktól. Lehet a megtorpanás az életünk bármelyik területén, a munkánkban vagy a magánéletünkben – az ilyen helyzetek közös jellemzője, hogy valamilyen örömtelen állapotot tartanak fenn. Ebben pedig az a csapda, hogy az itt elvesztett energia nem töltődik vissza, ennek ellenére magát a helyzetet nem érezzük teljesen elviselhetetlennek. Míg egy nagyon-nagyon rossz szituáción előbb-utóbb próbálunk változtatni, addig a beragadt helyzetben megmaradunk. Tartunk tőle, hogy a változás akár ronthat is az életünkön, miközben ez így, ahogyan van, nem is annyira szörnyű. Így aztán mozdulatlanul maradtunk egy lélekölő munkahelyen, ahol minden hétköznap eltöltjük az időnk harmadát-felét, és azt kívánjuk, bárcsak valami mást csinálhatnánk. Vagy telnek a hónapok, akár évek egy kapcsolatban, amiből már kikopott a valódi figyelem és gyengédség, de próbáljuk megmagyarázni magunknak, hogy végül is, mások sem boldogabbak, mint mi.

Akikkel az elmúlt hét alatt beszélgettem a tanácsadáson vagy az OH-csoporton, különféle módokon ragadtak különböző helyzetekben. De egy közös jellemzőjük volt: mind azt mondták, hogy „nem tudom, mit csináljak”. Egy ilyen helyzetben az érzések és a gondolatok összekuszálódnak, és legtöbbünk olyasmit él át, hogy „nem kellene azt éreznem, amit érzek, hiszen nem rossz ez”. Ha pedig nem akarjuk érezni, amit érzünk, akkor a testünket fogjuk érezni, ahogy ezt Feldmár András https://hu.wikipedia.org/wiki/Feldm%C3%A1r_Andr%C3%A1s bölcsen megfogalmazta. Én magam is megbetegedtem, amikor nem akartam elfogadni, hogy a kívülről meglehetősen jónak látszó, belülről rémes munkahelyemen rosszul érzem magam. Szerencsére gyógyítható betegségről volt szó; de rosszabb is lehetett volna.

A betegségnek egyetlen jó hozadéka lehet: felkavarja a mozdulatlanságot, és ha újra mozgásba lendít, akkor, paradox módon, az egyensúly újbóli megtalálását segíti. Velem ez történt: a főnökeim úgy döntöttek, megszabadulnak a beteg munkavállalótól, azaz tőlem. A kezdeti ijedtség, majd a munkakeresés nehéz hónapjai után felkértek trénernek egy projekthez. Munka szempontjából életem talán legjobb két évét hozta ez a feladat, és az újból mozgásban levés az életem már területein is segített fejlődni.

Természetesen nem arra biztatlak, hogy gondolkodás nélkül ugorj ki a kényelmetlen helyzetekből, vagy ne vállalj felelősséget. De ha már az egyensúly elvesztésével jár egy bénító helyzet, akkor érdemes mozdulni. Akikre ez az Einstein-idézet felhívta a figyelmemet, azoknak bizony lépniük kellene. Persze meg lehet várni, amíg azt érezzük, hogy ennél rosszabb már nem is lehetne. De valóban meg kell várni?

A „visszafogom magam” csapdája

Egy-egy csoporttal dolgozni mindig nagyon inspiráló számomra. És nemcsak azért, mert jó látni, ha valakiben megszületik valamilyen felismerés, vagy, hosszabb együtt töltött idő alatt, hogy milyen sokat fejlődik. Azért is, mert a csoport közös témája engem is elgondolkodtat. Nem volt ez másképp az OH  kártya első, bemutató alkalma után sem. http://eroforrasfejlesztes-asszociacios-kartyakkal Úgy tűnt, a csoport egyik közös témája a „visszafogom magam”, „vissza kell-e fogni magam”. Izgalmas kérdés, ami sokféle megfogalmazásban előkerült: hogy bizonyos helyzetekben, bár kinyilvánítanám a nemtetszésemet, inkább mégsem teszem, hogy én lennék a lendületesebb fél egy kapcsolatban, de nem akarok túlságosan irányítóvá válni, hogy változtatnék, de a békesség kedvéért inkább marad minden a régiben.

Azért is nehéz és érdekes téma ez, mert a kapcsolatainkban olykor komoly kompromisszumokra van szükség. Akár családtagokra, akár barátokra vagy kollégákra gondolunk, adódik olyan helyzet, amikor a másik egészen mást szeretne, mint én, és a közös nevező érdekében fel kell adnom valamennyit a saját elképzeléseimből. De az örökös önfeladás ugyanúgy problémát okozhat, mint a folytonos visszafogás. Miközben az ismétlődő vitákra sem vágyunk; vagy ha mi bele is megyünk, a másik fél unja meg, és elszigetelődünk a családban vagy a munkahelyen.

Akkor mi a baj a „visszafogom magam” elhatározással? Ami azt illeti, két szempontból is gondot jelent. Az egyik, hogy senki sem képes magát örökre „kikapcsolni”. Nem vagyunk egyformák, így nem tudom, kiben mennyi idő alatt gyűlik fel a feszültség annyira, hogy robbanjon. De előbb-utóbb utat keres magának, és vagy kizúdul, akár valami apróság kapcsán, miközben a másik fél nem érti, mit követett el, vagy bent marad és megbetegít. Egyik sem túlzottan biztató alternatíva.

A másik gond, hogy a nem visszafogott működésünk valamilyen igényt jelez. Szeretnénk nagyobb biztonságot, vagy több figyelmet, vagy csak azt, hogy a másik vegye ki a részét a házimunkából. Bármiről legyen is szó, ezt a vágyunkat vagy elvárásunkat nem lehet szimplán kiradírozni. Meglehet, hogy túlzó vagy nem jogos: akkor dolgoznunk kell önmagunkon. Az is lehet, hogy teljesen jogos, csak a megnyilvánulás formája nem megfelelő: kérés és megbeszélés helyett odacsípünk, vagy kihagyjuk a másikat a döntéseinkből. Ebben az esetben is segít az önismereti munka, és lehet, hogy a kapcsolatunkon is formálni kell. És az is előfordulhat, hogy képesek vagyunk a másik számára elfogadhatóan megfogalmazni, mit szeretnénk, ő mégsem veszi az adást: egy ilyen kapcsolatból esetleg ki kell lépnünk, bármilyen nehéz vagy fájdalmas is.  De az biztos, hogy a „visszafogom magam” csak a boldogabb élethez vezető, valódi változás elkerülésére alkalmas. http://harmoniahaz-debrecen.hu/hu/szoveg/704/704

Jól esett ezzel a témával dolgozni. Ha neked is van olyan életterületed, kapcsolatod, ahol vissza kell fogni magad, oszd meg velünk kommentben.

Gyógyító OH kártya

Sokszor láttam rá példát (és a saját bőrömön is megtapasztaltam), hogy milyen, amikor valaki önismereti könyvekkel, gondolkodós-beszélgetős terápiákkal eljut valamilyen felismeréshez önmagával kapcsolatban. Először megörül: végre érti, hogy miért reagál így vagy amúgy bizonyos helyzetekben, vagy miért nem boldogul adott személyekkel. Az, hogy értelmet találunk valamilyen bennünket érintő, nem épp kedvező szituációban vagy jelenségben, igazoltan boldogító, rosszkedvet, akár depressziót is csökkentő tényező. De utána a legtöbb ember szeretne továbblépni: ha már érti, mi idéz elő valamit, ami nem jó neki, akkor változtatni akar. Utóbbi viszont gyakran nem megy. Egyszerűen azért, mert amin változtatni szeretne, az nem ok nélkül jelent meg az életében. Legyen szó hirtelen méregbe gurulásról, kényszeres cselekvésről, lámpalázról, vagy bármi egyébről, az a megjelenése pillanatában „jó ötletnek tűnt”, a lelke ezzel védekezett valamilyen nehéz helyzetben.

Ahhoz, hogy ezt a védőpajzsot valaki elengedje, a hozzá kapcsolódó érzéseivel is foglalkozni kell. Ezért jók azok a módszerek, amik ezt helyezik előtérbe: a komplexitása miatt a szemben legtökéletesebb pszichodráma, vagy a művészetterápiák. Most megismertem egy újabbat, ami illeszkedik ebbe a sorba: az OH kártyát. Elég szkeptikusan közelítettem hozzá, amolyan „nézzük-meg-úgyse-olyan-jó” attitűddel; de már a tanulás első órájában elvarázsolt.

A csomag 88 kép- és 88 szókártyából áll, ezek több ezer kombinációban használhatók. A szó és a kép együttese lehet harmonikus, egymás kiegészítő, de lehet furcsa vagy megdöbbentő is. Bármilyen variáció legyen, mindenképp felszínre hozza az érzéseinket, és kínál egy új nézőpontot ahhoz a témához, problémához, amivel foglalkozunk. A kártya neve az „oh”, „aha” szócskából adódik, ami mind a 27 nyelven, amiken a kártyát használják, az „aha-élmény”-re utal. És az aha-élmény tényleg jön: amikor a gyakorlatokat tanultam, a legtöbbször vagy azt éreztem, hogy „ó, tényleg, ez így van az életemben”, vagy, kicsit más módon átélve a felismerést, „most, hogy belegondolok, ez valóban így igaz”.

Három lehetséges kombináció az OH kártyákból

Azóta már többször használtam a kártyákat. (http://perspectiva.hu/eroforrasfejlesztes-asszociacios-kartyakkal/) Hihetetlenül izgalmas, hogy hányféleképpen tudunk értelmezni egy képet (nincs „jó” válasz, megoldás, mindenkinek a saját értelmezése számít), és akkor arról még nem is beszéltem, hogy hányféle jelentést tudunk adni egy szó és egy kép kombinációjának. Ami engem megriaszt, az valaki más számára épp valami megnyugtatót jelenít meg; vagy fordítva. Láttam azt is, hogy a kártyával el lehet érni, meg lehet mozdítani olyan témákat is valakiben, amit a szóbeli terápia érintetlenül hagyott. Nemrég olvastam egy idézetet Zerka Morenotól (https://en.wikipedia.org/wiki/Zerka_T._Moreno), a pszichodráma egyik nagy alakjától, valahogy úgy szólt, hogy a gyógyuláshoz vezető utat maga a kliens tudja megtalálni: neki vezetőként az a dolga, hogy elhárítsa az akadályokat az útkeresés során. A pszichodráma olyan módszer, ami valóban képes erre; és azt hiszem, most megtaláltam a második legjobbat – az OH kártya is ezt teszi.

A világ, ami körülvesz

” Lehetek én bármilyen kedves, okos, türelmes és önzetlen, ha egyedül üldögélek egy lakatlan szigeten, ez sosem fog kiderülni. “

A 20. század elején mindenki a természettudományos forradalom lázában égett. A tudósok azt hitték, minden olyan pontosan leírható és magyarázható lesz a humán tudományok terén is, mint a természettudományokban. Azóta persze már rájöttünk, hogy a világ ennél bonyolultabb, de akkoriban (egészen pontosan 1932-ben) ennek jegyében nevezte el Moreno szociális atomnak az általa megalkotott, társas mezőnket megjelenítő módszert. Aki nem rajongott az iskolában a kémiáért, annak ez a név kicsit ijesztő lehet, pedig a szociogram csupán elrendezésében emlékeztet az atomokra.

Ez is egy szociális atom. Szerinted ki a főszereplő?

Akik később valamilyen formában adaptálni kezdték ezt a módszert, már ügyesebbek voltak a névválasztással, a „családállítás” például sokkal barátságosabban hangzik. Hellinger ugyan jóval nagyobb teret enged a kollektív tudattalannak és a projekcióknak, viszont nála is jól működik az az összetettség, ami a szociogram alapvető tulajdonsága. Moreno jó ötven évvel előzte meg saját korát, és megelőlegezte a későbbi posztmodern elképzeléseit, amikor azt mondta: az egyén lényegében szerepeinek, kapcsolatai hatásának összessége. És tényleg van ebben valami: lehetek én bármilyen kedves, okos, türelmes és önzetlen, ha egyedül üldögélek egy lakatlan szigeten, ez sosem fog kiderülni. Ha viszont bizonyos helyzetek vagy személyek épp a türelmetlenséget és a mogorvaságot váltják ki belőlem, akkor ezek okát sosem fogom megérteni, ha kizárólag önmagamat vizsgálom, és nem azt a kapcsolatot, ami az adott személyhez fűz, nem a kapcsolati mintáim összességét, hogy lássam, az életemben mikor, kikkel fordultak elő hasonló szituációk.

A szociális atom felállításának mindig rengeteg hozadéka van. Az eredetiben csupán háromszögekkel és négyzetekkel jelöltek egy-egy személyt, de ma már a legtöbb pszichodrámavezető, akinek ismerem a munkáját, kicsi tárgyakkal dolgozik, például kavicsokkal vagy pénzérmékkel. Én nagyon szeretek Kinder-figurákat használni, mert azok szimbolikája önmagában sokat elárul. És természetesen az összkép is beszédes. Nagyon régen, még az első önismereti csoportban, ahová jártam, valaki (azóta a legjobb barátnőm) egy olyan zsúfolt atomot rakott ki, amiről első látásra az a cím jutott eszembe: „közlekedési dugó”. Közben meg egy kicsit irigyeltem is a sok fontos kapcsolat és cél miatt, mert a saját atomomat meg túlságosan levegősnek láttam. De önmagában a megjelenített szereplők darabszáma nem sokat jelent; én mindig is inkább kevesebb „vegyértékkel” működtem, a nagy létszámú szociogram az életem zaklatottabb időszakaiban volt csak jellemző. Az viszont már problémát jelez, ha valakinek sok kapcsolata kiesik, de ezeket nem pótolja. Izgalmas az is, hogy hogyan helyezkednek el a többiek egymáshoz képest: ha például a két szülő közül egyik takarja a másikat, zavarja a gyermekkel való kapcsolatát, akkor nem véletlenül érzi úgy az illető, hogy olykor két tűz közé került gyerekkorában, vagy folyton választania kellett anya és apa között.

Egy-egy pszichodráma csoportban nagyjából az együtt töltött idő egyharmadánál szoktuk kirakni a szociális atomokat, és az ezekből kiinduló játékok szinte a csoport végéig kitartanak, annyi témát hoznak magukkal. De ez nem csoda: a szociogramban egész kis világunk megjelenik, és megmutatja, min érdemes dolgoznunk, ha jobban akarjuk érezni magunkat benne.

Végtelen történetek

Nem hagyományos bejegyzés lesz most ez, inkább rövid beszámoló. Harmadik napja, hogy véget ért a 8. Országos Playback-színházi Találkozó itt, Debrecenben, amit mi szerveztünk idén, és most már, bár kicsit rosszul esik, de visszatértem a hétköznapokba. A háromnapos találkozótól való elköszönésem egyik utolsó lépése, hogy bejegyzésként is közzéteszem: itt voltunk, együtt, kis létszámú (akár néhány fős) workshoptól a nagyszínpadig (ahol elértük a százfős létszámot is), valami olyan intenzív élmény-kavalkádban, ami után – ahogy az egyik résztvevő fogalmazott – nem lehet úgy folytatni az életünket, hogy abban ne jelenjen meg ennek a néhány napnak a hatása.

A FineArt Playback Group előadásának kezdete: összegyűltünk

A playback-színházban elmesélt történetek valahogyan mindig kapcsolódnak egymáshoz, egy-egy érzést visznek tovább, vagy épp annak az ellentétét mutatják meg, de végül valamiképpen felfűződik belőlük egy gyöngysor, és ez a füzér több, mint csupán az egyes gyöngyszemek egymásmellettisége. Most a három nap történetei fűződtek egyre tovább és tovább, és az utolsó társulatnál is megjelent egy-egy mozzanat abból, ami még az első napon hangzott el. Varázslatos ez a kapcsolódás, szavakban szinte kifejezhetetlen.

P a köbön, azaz a debreceni PerPillanat Playback Társulat

Nem is kísérletezem tovább azzal, hogy leírjam a leírhatatlant. Inkább csak annyit teszek hozzá: az általunk választott cím – a Végtelen történeteink – több módon is igazzá válik. Jövőre is lesz találkozó, Budapesten, de folytatja a debreceni társulat is a közös munkát, és ősszel előadással jelentkezünk. És lesz egy debreceni kiállítás is az ősz folyamán, Maróti Dénes festő playbackes képeiből és a találkozó fotóiból. Remélem, hogy Debrecenben is egyre ismertebbé válik a playback-színház, és találkozunk majd, mondjuk, egy előadáson, ahol te is hozzáteheted ehhez a füzérhez a magad gyöngyszemét.

Vannak erőink

Minden pszichodrámacsoportot vezető tanárom nagy hatással volt rám, de a legfontosabb útjelzőim Teszáry Judith-tól https://www.fepto.com/members/founding-members/teszary-judith származnak. Moreno-tanítvány volt, igaz, nem J. L. (ahhoz időgép is kellett volna), hanem Zerka Moreno tanítványa, de tőle is sikerült maradéktalanul átvennie azt a szemléletet, hogy egy-egy játék során a fejlett szerepekre, a jól működő én-részekre alapozzunk, ezek segítségével fejlesszünk. Ez pedig azért nagyon fontos, mert az egészségügy hajlamos „betegségügy”-ként funkcionálni, s ez alól a pszichével foglalkozó ágai sem kivételek. Keressük a hiányokat, a neurózisokat, tanulunk pszichopatológiát, és elfeledkezünk arról, hogy nem egy műszaki szervizben cseréljük a hibás alkatrészeket, hanem a teljes személyiség harmonikusabb működését akarjuk erősíteni.

Judith egyszer mesélt egy játékvezetéséről, nekünk, vezetést tanulóknak, amikor egy nagyon hányatott sorsú főszereplője (a pszichodráma szakszavával: protagonistája) volt. Az illető intézetben nevelkedett, de úgy, hogy már születésekor a kórházban hagyták, látszólag tényleg nem volt semmilyen támogató személy a gyermekkorában. Ezen a ponton Judith azt mondta: „Kellett, hogy legyen valaki, aki törődött veled, másképpen nem tudtál volna életben maradni.” És valóban: a protagonista visszaemlékezett egy gondozónőre, aki őt kicsit jobban szerette, mint a többi kisbabát, vele valamivel többet és nagyobb szeretettel foglalkozott. Ez a megtalált védőangyal lett aztán, akitől el lehetett indulni, aki adott valamilyen mintát az elfogadásra, a támogatásra.

A történetet egy nehéz sorsú diákokkal foglalkozó konferencia juttatta eszembe. Nem minden esetben derült ki, hogy számukra honnan, kitől érkezett az a plusz figyelem, törődés, aminek köszönhetően sikeresebbek lettek, mint a hasonlóan nehéz helyzetből induló társaik. De nemcsak ők hajlamosak az ilyen jellegű erőket figyelmen kívül hagyni. Lehet, hogy te is, kedves olvasó, és én magam is, ha kellően rosszak a körülmények. Olyankor elkezdem a problémákat látni, a kudarcokat, amitől az adott helyzet lassanként kezd megváltoztathatatlannak látszani. Ilyenkor jó, ha eszembe jut, hogy ha nem lennének erőforrásaim, talán már nem is élnék. A jó szerepmodellek, a szeretett személyek, az apró feltöltődési lehetőségek: valamit biztosan találok, ami átlendít a nehéz időszakon, és, ami még fontosabb, amiből elkezdhetek építkezni, önmagamat újra egyensúlyba hozni.

Ez a szemlélet számomra a pszichodráma egyik legfontosabb része. Hogy biztosan van, ami jól működik, amire alapozni lehet. Nincs olyan, hogy valakinek az életében, a személyiségében csak hiányok vannak, ezért nem szabad kizárólag azokkal foglalkoznunk. Mindig meg kell keresni az erőforrásokat is, megerősíteni azt, aki épp valamilyen szembenézésre, változtatásra készül, hogy tudja: van, amire támaszkodhat.

Száz szónak is…

Nehéz magamról, a saját drámás élményeimről írni. Nem azért, mert annyira titkosak vagy nehezek ezek az élmények, bár akad köztük, amit az adott pillanatban nehéz volt feldolgozni. De most pont az ellenkezője miatt torpanok meg: amiről írni tudnék, azok a már helyükre rendezett, végigküzdött történeteim, és félek, úgy tűnne, hogy dicsekszem, milyen ügyesen megoldottam ezeket a problémákat. Utólag minden olyan, mint amikor megmászol egy nagy hegyet: lehet, hogy nem is volt kedved nekiindulni, lehet, hogy menet közben iszonyúan elfáradtál, és megcsúsztál a köveken, és eleged volt az egészből, de végül kitartottál, elérted a hegytetőt, visszajöttél, és most már a fáradtság is jól esik, mert elégedett vagy, és örülsz, hogy megbirkóztál a kihívással.

Pedig épp úton lenni nagyon intenzív. Ahogy most elgondolkoztam, eszembe jutott az egyik első találkozásom a pszichodrámával. Nem is pszichodráma volt a maga teljességében, csupán pszichodrámás gyakorlatok sora, amilyeneket ráhangolódáshoz, bemelegítéshez használunk. Az újságíró akadémia második évfolyamán Popper Péter tartott önismereti tréninget nekünk. (Számomra hihetetlen, hogy ma már van, aki nem ismeri a nevét, a munkáit. Igaz, kilenc évvel ezelőtt halt meg, no de Freud meg nyolcvan éve, attól még elég sokan tudják, ki volt. Az ismerkedést el lehet kezdeni példul itt: https://cultura.hu/psziche/popper-peter-tanitasai/) A szememben Popper már akkor olyan magas piedesztálon volt, amekkorát csak el lehet képzelni. Olvastam a könyveit, jóval azelőtt, hogy tanítani kezdett volna, a mai napig kedvelem provokatívan őszinte stílusát, és van néhány fontos mondata, amiket olykor idézni szoktam. Szóval a Mester vezette ezeket az úgynevezett encounter gyakorlatokat; az „encounter” szó találkozást jelent, és én úgy éreztem, valóban találkozom magammal, a tudás, az élmények egészen mások, sokkal többet adnak, mint amikor könyvek vagy tesztek segítségével próbáltam az önismeretemet fejleszteni.

Az utolsó játékok egyike az volt, hogy kis cédulákon bárkinek bármilyen üzenetet, kérdést írhattunk, de volt egy száz szavas limit: ennél többet nem használhattunk fel. Már nem emlékszem, pontosan miket írtam, de kaptam a lehetőségen, kérdeztem valamit Poppertől is. Aztán kimerült a száz szónyi keretem, sajnálkozva mosolyogtam azokra, akik tőlem vártak választ. Picivel később nem győztem csodálkozni azon, hogy vannak, akik még mindig írnak. Hogy tudtak ennyire ügyesen gazdálkodni? A gyakorlat megbeszélésénél aztán többen elmondták: nem foglalkoztak a limittel. Írták, amit fontosnak gondoltak, arra törekedtek, hogy jól érezzék magukat. És Popper Péter bólintott: persze, a szabályokat felül lehet vizsgálni, a határokat ki lehet tolni.

Iszonyatosan dühös lettem, még most is érzem a méltatlankodó haragot, ami elöntött. Hiszen volt egy szabály a játék elején, amit én betartottam – és most én vagyok az ostoba, aki jogosan járt rosszabbul, mint a szabályszegők?! Erre jutottam, nem másra, és még Popper Péter is lejjebb csúszott kicsit a piedesztálról. Ott és akkor nem volt happy end a történet végén, sőt, az egyébként fantasztikus tanév rossz emlékeként őriztem jó ideig.

Annyira mélyen belém nevelték, hogy jónak kell lenni, és fontos mások elvárásainak megfelelni, hogy csak sokévnyi pszichodráma, sok munka és változás után értettem meg, mi történt akkor az újságíró akadémián. Ha túlléptem volna a száz szavas limitet, azzal nem ártok senkinek. Nem valaki mástól veszem el a százegyedik szót. Azzal, hogy betartottam a szabályt, ha rosszat nem is tettem, elmaradt néhány válasz, néhány kedves szó: a jó hiánya végső soron itt ad negatív egyenleget. Vagyis ennek a száz szónak az az egy a vége, hogy felelős felnőtt ember nem engedelmeskedik vakon. Tudja, hogy vannak áthághatatlan szabályok, amik arról gondoskodnak, hogy mindenki biztonságban, nyugodtan élhessen. Nem bírálja felül a „ne ölj” vagy a „ne lopj” parancsát. De észreveszi, ha egy szabály csupán valaki önérdekéből, ostobaságból, rosszindulatból született. Ha, mondjuk, szenvedő társaink megsegítését tiltja. Nem példálózom, ki-ki gondoljon bármelyik diktatúrára és válasszon; voltak szabályok mindegyikben, amiket muszáj volt megszegni, ha valaki emberségesen akart cselekedni.

A pszichodrámához ez is hozzátartozik: pont a legnagyobb akadályokat a legnehezebb átlépni. Nagyon korai gyermekkorban kaptuk őket, vagy nagyon fontos személytől, hozzánk nőttek, részünkké váltak. Az első találkozás valószínűleg nem hoz megoldást, inkább csak valamilyen kényelmetlen érzést, ahogyan ez velem is történt. Aztán, ha valaki nem áll meg félúton, ezekkel is meg tud birkózni. Szerencsére.

Nem olyan, mint a fogorvos

Az önismereti csoportokról nem tehetek ki fotókat, hiszen az, hogy ki jön oda, és milyen kérdéssel foglalkozik, szigorúan bizalmas. De szerettem volna illusztrációt az oldalra, így a szabadon felhasználható képek között keresgéltem. És egészen egyszerűen ijesztő találatokat kaptam az „önismeret”, „terápia”, „lelki egészség” címkékre. Zokogó, depressziós páciensek. Egymást piszkáló, telebeszélő agyak. És két fej: a kliensén nagy kérdőjel, a tanácsadóén nagy felkiáltójel. Ha mostanra nem lennék túl pár száz órányi önismereten, ezek a képek komolyan elriasztottak volna.

Egy közeli rokonom jutott eszembe, aki majdnem annyira fél az önismereti trénertől, mint a fogorvostól. Azt mondja, neki eszébe nem jutna elmenni valakihez, vagy beülni egy csoportba azért, hogy elmondja, mennyire buta vagy szerencsétlen, és mások ennek alapján ítélkezzenek róla.

Ennek ugyan semmi köze a valósághoz, viszont a képek, amiket találtam, tényleg a hasonló sztereotip elképzeléseket tükrözik vissza. Hogy vannak buta, szerencsétlen emberek, akiknek támaszra van szükségük, és akiknek majd a bölcs tanácsadó megmondja, mit kezdjenek az életükkel. És, hogy az önismereti folyamat valamiképpen a kognitív, logikus ismeretekről szól; hogy meg lehet tanulni, hogyan legyünk sikeresek, hogyan legyünk „normálisak”.

Nem akarok általánosságokban fogalmazva nagy igazságokat megállapítani, úgyhogy inkább a saját élményeimről beszélek. A pszichodráma egyik azonnali jó eredménye volt számomra az a felismerés, hogy nemcsak én vagyok valamilyen vonatkozásban „szerencsétlen”, a többiek is hasonló problémákkal küzdenek. Ebben nem volt semmi káröröm, vagy versengés, hogy legyen bármi gondom, még mindig két ponttal jobb vagyok valaki másnál. Csupán a megkönnyebbülés, hogy ezek szerint senki sem tökéletes, hogy akit messziről talán irigyelnék, közelről ugyanolyan, mint én.

És nincsenek bejáratott, bombabiztos megoldások sem: ilyen szempontból talán jobb a fogorvos, ahonnan, ha elszenvedem, amit muszáj, garantáltan megjavított foggal távozom. Az önismeretben viszont csak a saját út működik – ami számomra megfelelő, sőt, a legjobb, az valaki más számára lehet rossz, akár az elviselhetetlenségig. Ezért is csupán mítosz a kívülről érkező, garantált recept. És ha épp úgy érzem, hogy jó lenne, ha valaki megmondaná, hogyan tovább, megnyugtatna és levenné a vállamról a döntés felelősségét, akkor rossz hír, hogy sajnos nem fog menni. Meghallgatni, jó kérdéseket feltenni, más szemszögből megvilágítani egy problémát: ezt tudja egy önismereti csoport, ezt tudja egy tanácsadó. Helyettünk dönteni és cselekedni – azt nem. De éppen emiatt ítélkezés sincs: senki sem jár az én cipőmben, csakis én magam.

Játsszunk: játsszunk vissza

A 8. Országos Playback-színházi Találkozót szervezem mostanában, így aztán nem csoda, ha gondolataim a playback körül forognak. Annyira szeretnék ide is írni róla, de ahogy kezdtem összeszedni a megfelelő mondatokat, szó szerint arra jutottam, amit néhány évvel ezelőtt, egy projekt kapcsán már leírtam. „Nem először írok a playback színházról, de attól félek, ami igazán varázslatos benne, azt sosem sikerült visszaadnom: szavakkal nem kelthető életre a közös történetek élménye, a ráismerés, önmagunk és egymás megértése.”

Természetesen a klasszikus színház sem alapvetően kognitív tapasztalás. Ott is az adja az élményt, szerencsés esetben a katarzist, hogy a színészek megjelenítik azokat az érzéseket, kapcsolódásokat, amelyek a szavak mögött húzódnak, és többnyire erősebbek a szavaknál. De azért egy dráma olvasva is átélhető, mindig érzékelhetően jelen van a szavakba foglalt, eszünkkel feldolgozható összetevője is. A playback-nél viszont ez utóbbi nagyon halvány. A színészek minden történetnél azt keresik, miért fontos annak, aki elmeséli, milyen érzésekre ismernek rá a saját életükből, mi az, ami (túl a konkrét helyszíneken és dátumokon) bármelyikünkkel megtörténhetett.

Playback-színészként mindig hihetetlenül jó volt, ha sikerült ráéreznem a szerepre, amire a történet mesélője kiválasztott. Ha láttam az arcán a ráismerést és a – néha szomorkás – mosolyt, hogy igen, ez az, ugyanazt éljük át, ő akkor, amikor a története játszódott, én meg itt és most, amikor felelevenítek valamit belőle. Legemlékezetesebb pillanataim mégis azok, amikor a mesélő szerepben egy-egy olyan képet kaptam a színészektől, ami ugyan azonos volt az enyémmel, mégis kicsit átrendezve, más megvilágításban tükrözte azt. És ráébresztett, hogy az adott helyzetben túlságosan rám tört a szorongás, vagy éppen, egy másik történetben, hogy valós és jogos a szomorúság, amit éreztem. Playback-előadáson kaptam az egyik nagy alapmondatomat is: néhány olyan kijelentést hívok így, amiket újra és újra felidézek és megfogadok. Így szól: „ha üldöz a tigris, állj meg, és nézz szembe vele”.

Hogy te mit kapnál a playbacktől, az csak akkor derül ki, ha kipróbálod. Debrecenben legközelebb július 5-7. között, az Országos Playback-színházi Találkozón (vagy még előtte, ha gyorsan jelentkezel színésznek, itt a honlapon). De abban biztos vagyok, hogy számodra is jó élmény lesz.

Könnyen, gyorsan

Rászántuk magunkat a honlap megújítására. Végre. Valószínűleg azért kellett idő, hogy belássuk a szükségességét, mert Kata is, én is annyira tudjuk, hogy a pszichodráma jó, hogy azt hisszük, ez mindenki más számára is első hallásra egyértelmű lesz. A szakember, akit felkértünk, ellátott jó tanácsokkal. Kellene egy blog is – mondta –, valami olyan, hogy önismeret könnyen, gyorsan…

Mosolyogtunk. Nagyon mosolyogtunk. Az „önismeret azonnal, erőfeszítések nélkül” nagyjából annyira reális, mint a fogyás azonnal, koplalás és tornagyakorlatok nélkül. Lehet persze ilyet hirdetni – néha még meg is vesszük, mert azzal a megnyugtató érzéssel tölt el, hogy végre tettünk valamit. De a csalódás törvényszerű; és ezt a lelkünk mélyén már a vásárlás pillanatában tudtuk.

Az élmény vagy a felismerés persze jöhet gyorsan, sőt, jönnie is kell, másképp feladnánk az egészet. Valamikor nagyon régen Popper Péter vezetett önismereti tréninget az újságíró akadémián, ott találkoztam életemben először ilyesmivel. Már a három hónapos szemeszter alatt rájöttem, hogy túlságosan tisztelem a szabályokat, hogy félek igazán nyitni mások felé, és hogy itt és most valami egészen más tapasztalatot szereztem, mint korábban a könyvekből. Nagyon vágytam a folytatásra, úgyhogy kerestem egy pszichodráma csoportot, és végigjártam az önismereti és a csoportvezetői képzés közel tíz éves folyamatát. Úgy nagyjából a végére sikerült is felszámolnom a szorongást, a szabályokhoz mindenáron való ragaszkodást, azt, hogy másoknak akarjak megfelelni.

Nem volt könnyű, és nem volt gyors. Voltak felszabadult és örömteli játékaim, és volt sírás is, és nehéz szembenézés. De megérte. A valódi változáshoz idő kell: születésünktől kamaszkorunkig íródnak belénk azok a minták, amik olykor tévútra visznek és akadályoznak. Hogyan is lehetne ezeket egy-két nap alatt átírni, átlépni? Könnyen, gyorsan, erőfeszítések nélkül természetesen nem. De jó szándékkal, türelemmel, elszántsággal – úgy menni fog.