A napokban merült fel ez a kérdés, coachingon. A dicséret – teljesítményünk, eredményeink visszaigazolása – fontos. És joggal. Persze, lényeges a belső mérce, de bármennyire jól és biztosan ítéljük meg a saját munkánkat, igényünk van valamennyi külső elismerésre is.

De megtanuljuk-e kérni, keresni az elismerést?

Gyerekként nagyon gyakran elég, ha valamilyen feladatot elvégzünk, vagy készítünk egy rajzot, egy tárgyat, és hopp! valaki megdicsér. Egy szülő, egy óvónéni, egy tanár: előbb-utóbb kapunk egy simogatást, egy pirospontot, valamit. Felnőtt korban ez már nem így működik. De bennragadunk a megszokott működésben: ügyes voltam, valaki mindjárt megdicsér. Vagy valamikor… Vagy sosem…

Meg kell tanulni, hogy ki tudjunk állni az eredményeinkkel, hogy véleményt kérjünk. Hogy fogadni tudjuk a bókot vagy a kritikát.

És megtanulunk-e dicsérni?

Hiszen ami jól működik, az természetes. Hogy gyerekként a szüleink gondoskodnak rólunk, jó esetben a legnagyobb szeretettel és körültekintéssel, az magától értetődik. Ha nem ízlik az ebéd, azonnal jön a panasz, a „nem kérem”. De hányszor mondjuk, hogy „hű, ez most nagyon finom”? Ez a hibakereső üzemmód felnőttként ugyancsak nehézséget tud okozni. És nemcsak azért, mert mások nem tartanak kedvesnek. Hanem, mert például nem tudunk feladatokat delegálni. Mert a kész munkában a hiányt és a hibát vesszük észre, ha van, és nem a maradék, jól elvégezett kilencven százalékot. És mert ugyanez a saját munkánkra is igaz lesz, önmagunkkal sem leszünk elégedettek.

Igen, meg kell tanulni dicséretet kérni és kapni.

Te hogy vagy ezzel? Írd meg kommentben. És ha érdekesnek találod a témát, örömmel veszem, ha megosztod.

A pszichodráma kifejezést a bulvármédia gyakran használja a nagy, lelkizős botrány szinonimájaként, pedig hát semmi köze egyiknek a másikhoz. A pszicho jelentése egyértelmű, a dráma szó pedig a görög drao szóból származik, és azt jelenti: tenni, cselekedni. http://www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/Jatekpedagogia/drama.pdf Utóbbi azért fontos, mert a szavak és a tettek összehasonlításakor gyakran érezzük erősebbnek a cselekvést. Hiszen gyakran mondjuk, hogy valakit nem a szavai alapján ítélhetünk meg, hanem abból, ahogyan cselekszik. Arra is hamar rájövünk, hogy a gyermeknevelés nem a kijelentéseink alapján működik, hanem az általunk nyújtott mintát veszik át a kicsik. És az is előfordul, hogy elhatározzuk, mit fogunk mondani egy adott szituációban, aztán a körülmények mégis más viselkedést váltanak ki belőlünk.

Amikor Moreno megalkotta a pszichodrámát, azaz a lelki jelenségek cselekvésen keresztüli feltárását, valami nagyon forradalmi és kreatív eszközt hozott létre. https://perspectiva.hu/a-moreno-sztori/ Hiszen előtte Freud, aki Moreno egyetemista évei idején már elismert tudósnak számított, úgy gondolta, a lelkünk megismeréséhez, személyiségünk fejlesztéséhez a szavakon át vezet az út. Ha elég sokat beszélünk és gondolkozunk, akkor tökéletesen megértjük önmagunkat, és a viselkedésünkön is változtatni tudunk. Utólag persze már könnyű észrevenni, mi az a többlet ehhez képest, amit Moreno észrevett: ha gyerekkorunkban a szüleink, nagyszüleink, testvéreink viselkedéséből tanuljuk meg, milyennek kell lennünk, akkor a számunkra nem előnyös mintákról sem elég csak beszélni. Legalábbis a legerősebb mintákról, amik nagyon mélyen belénk ivódtak, és akkor is működnek, ha már látjuk, hogy nem túl előnyösek a számunkra, és szeretnénk rajtuk változtatni.

A pszichodrámát több mint húsz éve ismertem meg, és az ilyesféle nem épp hatékony, sőt akár kifejezetten akadályt jelentő cselekvésminták kikapcsolására, megjavítására azóta sem találkoztam jobb módszerrel. Néha könnyebb felismerni, mi hátráltat bennünket, néha nehezebb rálátni önmagunkra. De a tudatosodásig, ha valóban akarjuk, eljutunk; ehhez sokféle jó módszer létezik. Számomra mindig az jelentett gondot, ami ez után következne: rendben, de hogyan csináljam másképp? Hogyan tudok őszinte lenni, úgy, hogy nem bántok meg senkit, vagy ellenkezőleg, nem tűnök túlságosan kedvesnek? Hogyan tudok szorongás nélkül belépni egy ajtón, kiállni magamért egy olyan szituációban, amikor erre van szükség? Egyéni sajátosságunk, hogy kinek mi jelent akadályt, de az közös bennünk, hogy nagyon sokszor rájövünk, mit kellene tennünk. Csak azt nem tudjuk: hogyan. Láttunk, tapasztaltunk bizonyos mintákat, de nem találkoztunk az ellenkező vagy a másféle modellekkel.

A pszichodráma módszere ezen a ponton kínál rá lehetőséget, hogy megkeressem, hogyan lehetne másképp. Megnézhetem, milyen gátló erő áll az utamban, sőt, el is beszélgethetek vele, megkérdezhetem például, hogy miért nem enged cselekedni, vagy, hogy mi kellene ahhoz, hogy eltűnjön előlem. Lehetek a mostani önmagam, de akár az idősebb, tapasztaltabb énemet is segítségül hívhatom. Belebújhatok egy mesehős bőrébe, aki pont azt csinálja nagyon jól, ami nekem nem megy, és átélhetem általa a sikert, amit persze utána megpróbálok önmagamban is felfedezni.

A pszichodráma itt és most történik, de használja az úgynevezett „mintha-teret” és „mintha-realitást”, alaposan kitágítva ezzel a lehetőségeinket. Természetesen, mint minden önismereti folyamat, ez is lépésről lépésre történik, nem lehet egyik napról a másikra csodát várni. De ha valaki szeretne fejlődni, akkor bármit elérhet. Fontos tudni, hogy az első szakasz főként önmagunk megerősítésére jó, saját erőink, pozitívumaink felfedezésére. Ezt követően válunk felkészültté arra, hogy a nehézségekkel is szembenézzünk, legyenek ezek a már említett problémás minták, vagy épp saját rossz tulajdonságaink.

Sokszor láttam rá példát (és a saját bőrömön is megtapasztaltam), hogy milyen, amikor valaki önismereti könyvekkel, gondolkodós-beszélgetős terápiákkal eljut valamilyen felismeréshez önmagával kapcsolatban. Először megörül: végre érti, hogy miért reagál így vagy amúgy bizonyos helyzetekben, vagy miért nem boldogul adott személyekkel. Az, hogy értelmet találunk valamilyen bennünket érintő, nem épp kedvező szituációban vagy jelenségben, igazoltan boldogító, rosszkedvet, akár depressziót is csökkentő tényező. De utána a legtöbb ember szeretne továbblépni: ha már érti, mi idéz elő valamit, ami nem jó neki, akkor változtatni akar. Utóbbi viszont gyakran nem megy. Egyszerűen azért, mert amin változtatni szeretne, az nem ok nélkül jelent meg az életében. Legyen szó hirtelen méregbe gurulásról, kényszeres cselekvésről, lámpalázról, vagy bármi egyébről, az a megjelenése pillanatában „jó ötletnek tűnt”, a lelke ezzel védekezett valamilyen nehéz helyzetben.

Ahhoz, hogy ezt a védőpajzsot valaki elengedje, a hozzá kapcsolódó érzéseivel is foglalkozni kell. Ezért jók azok a módszerek, amik ezt helyezik előtérbe: a komplexitása miatt a szemben legtökéletesebb pszichodráma, vagy a művészetterápiák. Az egyik legújabb, ami illeszkedik ebbe a sorba: az OH kártya. Elég szkeptikusan közelítettem hozzá, amolyan „nézzük-meg-úgyse-olyan-jó” attitűddel; de már a tanulás első órájában elvarázsolt.

Az OH kártya alapcsomagja 88 kép- és 88 szókártyából áll, ezek több ezer kombinációban használhatók. A szó és a kép együttese lehet harmonikus, egymás kiegészítő, de lehet furcsa vagy megdöbbentő is. Bármilyen variáció legyen, mindenképp felszínre hozza az érzéseinket, és kínál egy új nézőpontot ahhoz a témához, problémához, amivel foglalkozunk. A kártya neve az „oh”, „aha” szócskából adódik, ami mind a 27 nyelven, amiken a kártyát használják, az „aha-élmény”-re utal. És az aha-élmény tényleg jön: amikor a gyakorlatokat tanultam, a legtöbbször vagy azt éreztem, hogy „ó, tényleg, ez így van az életemben”, vagy, kicsit más módon átélve a felismerést, „most, hogy belegondolok, ez valóban így igaz”.

Azóta már többször használtam a kártyákat. (https://perspectiva.hu/eroforrasfejlesztes-asszociacios-kartyakkal/) Hihetetlenül izgalmas, hogy hányféleképpen tudunk értelmezni egy képet (nincs „jó” válasz, megoldás, mindenkinek a saját értelmezése számít), és akkor arról még nem is beszéltem, hogy hányféle jelentést tudunk adni egy szó és egy kép kombinációjának. Ami engem megriaszt, az valaki más számára épp valami megnyugtatót jelenít meg; vagy fordítva. Láttam azt is, hogy a kártyával el lehet érni, meg lehet mozdítani olyan témákat is valakiben, amit a szóbeli terápia érintetlenül hagyott. Nemrég olvastam egy idézetet Zerka Morenotól (https://en.wikipedia.org/wiki/Zerka_T._Moreno), a pszichodráma egyik nagy alakjától, valahogy úgy szólt, hogy a gyógyuláshoz vezető utat maga a kliens tudja megtalálni: neki vezetőként az a dolga, hogy elhárítsa az akadályokat az útkeresés során. A pszichodráma olyan módszer, ami valóban képes erre; és azt hiszem, most megtaláltam a második legjobbat – az OH kártya is ezt teszi.

Minden pszichodrámacsoportot vezető tanárom nagy hatással volt rám, de a legfontosabb útjelzőim Teszáry Judith-tól https://www.fepto.com/members/founding-members/teszary-judith származnak. Moreno-tanítvány volt, igaz, nem J. L. (ahhoz időgép is kellett volna), hanem Zerka Moreno tanítványa, de tőle is sikerült maradéktalanul átvennie azt a szemléletet, hogy egy-egy játék során a fejlett szerepekre, a jól működő én-részekre alapozzunk, ezek segítségével fejlesszünk. Ez pedig azért nagyon fontos, mert az egészségügy hajlamos „betegségügy”-ként funkcionálni, s ez alól a pszichével foglalkozó ágai sem kivételek. Keressük a hiányokat, a neurózisokat, tanulunk pszichopatológiát, és elfeledkezünk arról, hogy nem egy műszaki szervizben cseréljük a hibás alkatrészeket, hanem a teljes személyiség harmonikusabb működését akarjuk erősíteni.

Judith egyszer mesélt egy játékvezetéséről, nekünk, vezetést tanulóknak, amikor egy nagyon hányatott sorsú főszereplője (a pszichodráma szakszavával: protagonistája) volt. Az illető intézetben nevelkedett, de úgy, hogy már születésekor a kórházban hagyták, látszólag tényleg nem volt semmilyen támogató személy a gyermekkorában. Ezen a ponton Judith azt mondta: „Kellett, hogy legyen valaki, aki törődött veled, másképpen nem tudtál volna életben maradni.” És valóban: a protagonista visszaemlékezett egy gondozónőre, aki őt kicsit jobban szerette, mint a többi kisbabát, vele valamivel többet és nagyobb szeretettel foglalkozott. Ez a megtalált védőangyal lett aztán, akitől el lehetett indulni, aki adott valamilyen mintát az elfogadásra, a támogatásra.

A történetet egy nehéz sorsú diákokkal foglalkozó konferencia juttatta eszembe. Nem minden esetben derült ki, hogy számukra honnan, kitől érkezett az a plusz figyelem, törődés, aminek köszönhetően sikeresebbek lettek, mint a hasonlóan nehéz helyzetből induló társaik. De nemcsak ők hajlamosak az ilyen jellegű erőket figyelmen kívül hagyni. Lehet, hogy te is, kedves olvasó, és én magam is, ha kellően rosszak a körülmények. Olyankor elkezdem a problémákat látni, a kudarcokat, amitől az adott helyzet lassanként kezd megváltoztathatatlannak látszani. Ilyenkor jó, ha eszembe jut, hogy ha nem lennének erőforrásaim, talán már nem is élnék. A jó szerepmodellek, a szeretett személyek, az apró feltöltődési lehetőségek: valamit biztosan találok, ami átlendít a nehéz időszakon, és, ami még fontosabb, amiből elkezdhetek építkezni, önmagamat újra egyensúlyba hozni.

Ez a szemlélet számomra a pszichodráma egyik legfontosabb része. Hogy biztosan van, ami jól működik, amire alapozni lehet. Nincs olyan, hogy valakinek az életében, a személyiségében csak hiányok vannak, ezért nem szabad kizárólag azokkal foglalkoznunk. Mindig meg kell keresni az erőforrásokat is, megerősíteni azt, aki épp valamilyen szembenézésre, változtatásra készül, hogy tudja: van, amire támaszkodhat.

Nehéz magamról, a saját drámás élményeimről írni. Nem azért, mert annyira titkosak vagy nehezek ezek az élmények, bár akad köztük, amit az adott pillanatban nehéz volt feldolgozni. De most pont az ellenkezője miatt torpanok meg: amiről írni tudnék, azok a már helyükre rendezett, végigküzdött történeteim, és félek, úgy tűnne, hogy dicsekszem, milyen ügyesen megoldottam ezeket a problémákat. Utólag minden olyan, mint amikor megmászol egy nagy hegyet: lehet, hogy nem is volt kedved nekiindulni, lehet, hogy menet közben iszonyúan elfáradtál, és megcsúsztál a köveken, és eleged volt az egészből, de végül kitartottál, elérted a hegytetőt, visszajöttél, és most már a fáradtság is jól esik, mert elégedett vagy, és örülsz, hogy megbirkóztál a kihívással.

Pedig épp úton lenni nagyon intenzív. Ahogy most elgondolkoztam, eszembe jutott az egyik első találkozásom a pszichodrámával. Nem is pszichodráma volt a maga teljességében, csupán pszichodrámás gyakorlatok sora, amilyeneket ráhangolódáshoz, bemelegítéshez használunk. Az újságíró akadémia második évfolyamán Popper Péter tartott önismereti tréninget nekünk. (Számomra hihetetlen, hogy ma már van, aki nem ismeri a nevét, a munkáit. Igaz, kilenc évvel ezelőtt halt meg, no de Freud meg nyolcvan éve, attól még elég sokan tudják, ki volt. Az ismerkedést el lehet kezdeni példul itt: https://cultura.hu/psziche/popper-peter-tanitasai/) A szememben Popper már akkor olyan magas piedesztálon volt, amekkorát csak el lehet képzelni. Olvastam a könyveit, jóval azelőtt, hogy tanítani kezdett volna, a mai napig kedvelem provokatívan őszinte stílusát, és van néhány fontos mondata, amiket olykor idézni szoktam. Szóval a Mester vezette ezeket az úgynevezett encounter gyakorlatokat; az „encounter” szó találkozást jelent, és én úgy éreztem, valóban találkozom magammal, a tudás, az élmények egészen mások, sokkal többet adnak, mint amikor könyvek vagy tesztek segítségével próbáltam az önismeretemet fejleszteni.

Az utolsó játékok egyike az volt, hogy kis cédulákon bárkinek bármilyen üzenetet, kérdést írhattunk, de volt egy száz szavas limit: ennél többet nem használhattunk fel. Már nem emlékszem, pontosan miket írtam, de kaptam a lehetőségen, kérdeztem valamit Poppertől is. Aztán kimerült a száz szónyi keretem, sajnálkozva mosolyogtam azokra, akik tőlem vártak választ. Picivel később nem győztem csodálkozni azon, hogy vannak, akik még mindig írnak. Hogy tudtak ennyire ügyesen gazdálkodni? A gyakorlat megbeszélésénél aztán többen elmondták: nem foglalkoztak a limittel. Írták, amit fontosnak gondoltak, arra törekedtek, hogy jól érezzék magukat. És Popper Péter bólintott: persze, a szabályokat felül lehet vizsgálni, a határokat ki lehet tolni.

Iszonyatosan dühös lettem, még most is érzem a méltatlankodó haragot, ami elöntött. Hiszen volt egy szabály a játék elején, amit én betartottam – és most én vagyok az ostoba, aki jogosan járt rosszabbul, mint a szabályszegők?! Erre jutottam, nem másra, és még Popper Péter is lejjebb csúszott kicsit a piedesztálról. Ott és akkor nem volt happy end a történet végén, sőt, az egyébként fantasztikus tanév rossz emlékeként őriztem jó ideig.

Annyira mélyen belém nevelték, hogy jónak kell lenni, és fontos mások elvárásainak megfelelni, hogy csak sokévnyi pszichodráma, sok munka és változás után értettem meg, mi történt akkor az újságíró akadémián. Ha túlléptem volna a száz szavas limitet, azzal nem ártok senkinek. Nem valaki mástól veszem el a százegyedik szót. Azzal, hogy betartottam a szabályt, ha rosszat nem is tettem, elmaradt néhány válasz, néhány kedves szó: a jó hiánya végső soron itt ad negatív egyenleget. Vagyis ennek a száz szónak az az egy a vége, hogy felelős felnőtt ember nem engedelmeskedik vakon. Tudja, hogy vannak áthághatatlan szabályok, amik arról gondoskodnak, hogy mindenki biztonságban, nyugodtan élhessen. Nem bírálja felül a „ne ölj” vagy a „ne lopj” parancsát. De észreveszi, ha egy szabály csupán valaki önérdekéből, ostobaságból, rosszindulatból született. Ha, mondjuk, szenvedő társaink megsegítését tiltja. Nem példálózom, ki-ki gondoljon bármelyik diktatúrára és válasszon; voltak szabályok mindegyikben, amiket muszáj volt megszegni, ha valaki emberségesen akart cselekedni.

A pszichodrámához ez is hozzátartozik: pont a legnagyobb akadályokat a legnehezebb átlépni. Nagyon korai gyermekkorban kaptuk őket, vagy nagyon fontos személytől, hozzánk nőttek, részünkké váltak. Az első találkozás valószínűleg nem hoz megoldást, inkább csak valamilyen kényelmetlen érzést, ahogyan ez velem is történt. Aztán, ha valaki nem áll meg félúton, ezekkel is meg tud birkózni. Szerencsére.

Az önismereti csoportokról nem tehetek ki fotókat, hiszen az, hogy ki jön oda, és milyen kérdéssel foglalkozik, szigorúan bizalmas. De szerettem volna illusztrációt az oldalra, így a szabadon felhasználható képek között keresgéltem. És egészen egyszerűen ijesztő találatokat kaptam az „önismeret”, „terápia”, „lelki egészség” címkékre. Zokogó, depressziós páciensek. Egymást piszkáló, telebeszélő agyak. És két fej: a kliensén nagy kérdőjel, a tanácsadóén nagy felkiáltójel. Ha mostanra nem lennék túl pár száz órányi önismereten, ezek a képek komolyan elriasztottak volna.

Egy közeli rokonom jutott eszembe, aki majdnem annyira fél az önismereti trénertől, mint a fogorvostól. Azt mondja, neki eszébe nem jutna elmenni valakihez, vagy beülni egy csoportba azért, hogy elmondja, mennyire buta vagy szerencsétlen, és mások ennek alapján ítélkezzenek róla.

Ennek ugyan semmi köze a valósághoz, viszont a képek, amiket találtam, tényleg a hasonló sztereotip elképzeléseket tükrözik vissza. Hogy vannak buta, szerencsétlen emberek, akiknek támaszra van szükségük, és akiknek majd a bölcs tanácsadó megmondja, mit kezdjenek az életükkel. És, hogy az önismereti folyamat valamiképpen a kognitív, logikus ismeretekről szól; hogy meg lehet tanulni, hogyan legyünk sikeresek, hogyan legyünk „normálisak”.

Nem akarok általánosságokban fogalmazva nagy igazságokat megállapítani, úgyhogy inkább a saját élményeimről beszélek. A pszichodráma egyik azonnali jó eredménye volt számomra az a felismerés, hogy nemcsak én vagyok valamilyen vonatkozásban „szerencsétlen”, a többiek is hasonló problémákkal küzdenek. Ebben nem volt semmi káröröm, vagy versengés, hogy legyen bármi gondom, még mindig két ponttal jobb vagyok valaki másnál. Csupán a megkönnyebbülés, hogy ezek szerint senki sem tökéletes, hogy akit messziről talán irigyelnék, közelről ugyanolyan, mint én.

És nincsenek bejáratott, bombabiztos megoldások sem: ilyen szempontból talán jobb a fogorvos, ahonnan, ha elszenvedem, amit muszáj, garantáltan megjavított foggal távozom. Az önismeretben viszont csak a saját út működik – ami számomra megfelelő, sőt, a legjobb, az valaki más számára lehet rossz, akár az elviselhetetlenségig. Ezért is csupán mítosz a kívülről érkező, garantált recept. És ha épp úgy érzem, hogy jó lenne, ha valaki megmondaná, hogyan tovább, megnyugtatna és levenné a vállamról a döntés felelősségét, akkor rossz hír, hogy sajnos nem fog menni. Meghallgatni, jó kérdéseket feltenni, más szemszögből megvilágítani egy problémát: ezt tudja egy önismereti csoport, ezt tudja egy mentálhigiénés tanácsadó. Helyettünk dönteni és cselekedni – azt nem. De éppen emiatt ítélkezés sincs: senki sem jár az én cipőmben, csakis én magam.

Rászántuk magunkat a honlap megújítására. Végre. Valószínűleg azért kellett idő, hogy belássuk a szükségességét, mert Kata is, én is annyira tudjuk, hogy a pszichodráma jó, hogy azt hisszük, ez mindenki más számára is első hallásra egyértelmű lesz. A szakember, akit felkértünk, ellátott jó tanácsokkal. Kellene egy blog is – mondta –, valami olyan, hogy önismeret könnyen, gyorsan…

Mosolyogtunk. Nagyon mosolyogtunk. Az „önismeret azonnal, erőfeszítések nélkül” nagyjából annyira reális, mint a fogyás azonnal, koplalás és tornagyakorlatok nélkül. Lehet persze ilyet hirdetni – néha még meg is vesszük, mert azzal a megnyugtató érzéssel tölt el, hogy végre tettünk valamit. De a csalódás törvényszerű; és ezt a lelkünk mélyén már a vásárlás pillanatában tudtuk.

Az élmény vagy a felismerés persze jöhet gyorsan, sőt, jönnie is kell, másképp feladnánk az egészet. Valamikor nagyon régen Popper Péter vezetett önismereti tréninget az újságíró akadémián, ott találkoztam életemben először ilyesmivel. Már a három hónapos szemeszter alatt rájöttem, hogy túlságosan tisztelem a szabályokat, hogy félek igazán nyitni mások felé, és hogy itt és most valami egészen más tapasztalatot szereztem, mint korábban a könyvekből. Nagyon vágytam a folytatásra, úgyhogy kerestem egy pszichodráma csoportot, és végigjártam az önismereti és a csoportvezetői képzés közel tíz éves folyamatát. Úgy nagyjából a végére sikerült is felszámolnom a szorongást, a szabályokhoz mindenáron való ragaszkodást, azt, hogy másoknak akarjak megfelelni.

Nem volt könnyű, és nem volt gyors. Voltak felszabadult és örömteli játékaim, és volt sírás is, és nehéz szembenézés. De megérte. A valódi változáshoz idő kell: születésünktől kamaszkorunkig íródnak belénk azok a minták, amik olykor tévútra visznek és akadályoznak. Hogyan is lehetne ezeket egy-két nap alatt átírni, átlépni? Könnyen, gyorsan, erőfeszítések nélkül természetesen nem. De jó szándékkal, türelemmel, elszántsággal – úgy menni fog.